magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

BEKÖSZÖNTŐ
VISSZHANG
TARTALOM
MAGYAR PANTHEON
HUNGAROLÓGIA
Magyar Panteon
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

MAGYAR NEVELÉS ÉS TUDOMÁNY PANTEONJA

Batthyány-Strattmann László (1870, Dunakiliti–1921, Bécs)

„A szegények orvosa” Híres, vagyonos hercegi családba született, ám életpályája sok ponton rácáfolt származására. Orvosnak tanult, majd köpcsényi kastélyában kórházat nyitott, ahol főleg szembetegeket ápolt. A korban az egyszerű embereknek a betegség egyben az anyagi tönkremenést is jelentette, hiszen nagyon sokba került. Ám Köpcsényben – ahonnan a kórház Trianon után Körmendre költözött át – ingyen volt minden: Batthyány-Strattmann László ugyanis a szegényektől sosem fogadott el ellenszolgáltatást. Akárcsak a középkor híres, szentté avatott ingyenorvosai, maga gyógyította, operálta betegeit. Birtokainak jövedelmét szinte teljes egészében erre fordította. Naponta több órát imádkozott és szentmisén vett részt. Családi életével is példát adott korának. A katolikus egyház mindezért a boldogok sorába emelte. (H.P.)

 

Bél Mátyás (1684, Ocsova–1749, Pozsony)

Evangélikus lelkész, tanár és történetíró, korának kiemelkedő tudós polihisztora. Kézműves család gyermekeként Halle egyetemén tanult, onnan Besztercebányára majd a pozsonyi líceum igazgatói posztjára került. Később lelkészként szolgált. Az iskolai tantervet korszerűsítve bevezette a történelem és a földrajz tanítását. Fiai és tanítványai közreműködésével-földrajzi, történeti, néprajzi, nyelvi, növénytani stb. adatokat gyűjtve – két évtizedes munkával elkészítette a korabeli Magyarország történeti-földrajzi leírását. Foglalkozott a rovásírással, Anonymus-szal és a finnugor rokonság kérdésével is.

 

Bolyai János (1802, Kolozsvár–1860, Marosvásárhely)

Minden idők egyik legkiválóbb matematikusa, a nem euklideszi geometria megalapozója, aki 1823-ban apjának levelében megírta: „A semmiből egy új más világot teremtettem.” Ekkor fejezte be a bécsi hadmérnöki akadémiát, alhadnagyként Temesvárra került. 1826-ban Aradra, onnan főhadnagyként – egy kolerabetegségen átesve – Lembergbe, 1832-ben pedig kapitányként Olmützbe helyezték át. 1833-ban betegsége miatt, saját kérésére nyugdíjazták, s előbb Marosvásárhelyre, majd egy kis faluba Domáldra költözött élettársával, akitől három gyermeke született. A szabadságharc erdélyi vezetői részére katonai tervet készített, amelyet azonban nem fogadtak el. A szabadságharc leverése, családi életének felbomlása, anyagi nehézségei és állandó betegeskedése rendkívül megviselték. Súlyos megpróbáltatásai alatt is munkálkodott Üdvtan című utópiáján és a Tér tudománya című matematikai munkáján. A hiperbolikus és az általa abszolútnak nevezett geometriát tartalmazó – az általános relativitáselmélethez is hozzájáruló – korszakalkotó dolgozata az Appendix, 1832-ben jelent meg édesapja, az ugyancsak híres matematikus, Bolyai Farkas: Tentamen című tankönyve első kötetének függelékeként. Édesapja mellett szinte csak a német Gauss, a korszak legjelentősebb matematikusa értette meg és méltányolta az ifjú tudós zseniális felfedezését. Kortársai alig figyeltek rá. A Bolyaiak rejtélyes élete, zsenialitása foglalkoztatja a tudománytörténészeket, de több írót is alkotásra késztetett. (Például Németh László: A két Bolyai című drámája 1961-ben készült, azóta a magyar színházak sokszor és sok helyt vitték színre.)

 

Born Ignác (1742, Gyulafehérvár–1791, Bécs)

Geológus és lovag, aki Mozart Varázsfuvola című művének fő ihletője. A bécsi bányászati hivatal udvari tanácsosaként tudományos kutatásokat folytatott Erdély és Magyarország területén, eredményei nyomán több külföldi akadémia is tagjává választotta. 1786-ban ő hívta össze az első nemzetközi geológiai és bányászati kongresszust a felvidéki Szklenón, Selmecbánya mellett.

 

Brassai Sámuel (1797, Torockó–1897, Kolozsvár)

A legnagyobb magyar polihisztor, egyetemi tanár, akadémikus, aki pályáját nehéz körülmények között kezdte. Volt főúri nevelő, nyelvmester, zenetanár, könyvtáros, majd hosszú ideig a kolozsvári unitárius kollégium tanáraként az Erdélyi Múzeum Egylet igazgatója. Számos ifjúsági és szakmai lapot indított el és szerkesztett, többtíz könyve jelent meg a különböző tudományágakban. Foglalkozott földrajztudománnyal, statisztikával, közgazdaságtannal, történelemmel, filozófiával, zeneelmélettel, a természettudományok szinte minden ágával, nyelvészettel, esztétikával. Reformpedagógus volt. A kolozsvári egyetemen 1872-től egyetemi tanár, aki egyidejűleg oktatta a matematikát, a szanszkrit nyelvet és az általános nyelvészetet is.

 

Deák Ferenc (1803, Söjtör–1876, Budapest)

„A haza bölcse” Deák e címet a kiegyezésben vitt szerepéért kapta meg honfitársaitól. (Erről bővebben a 29-30. fejezetben lehet olvasni.) Politikai pályája azonban sokkal korábban kezdődött. 1833-ban a betegeskedő apja helyett Zala vármegye nemesei az ifjú Deák Ferencet választották meg országgyűlési követnek. Ettől kezdve Deák a legtöbb reformországgyűlésen jelen volt. Mint az emberszeretet jelképe állott politikustársai előtt. Jó példa erre, hogy minden igyekezetével a lengyel szabadságharc magyarországi menekültjeinek kiadatása ellen volt. Kossuth és Széchenyi vitájában igyekezett közvetíteni és békíteni. Ugyanakkor a jobbágyfelszabadítás kérdésében Kossuth mellé állt, sőt, még az ő javaslatán is túlment terveivel. Az első felelős magyar kormányban, Batthyány-kormányban az igazságügyminiszterséget vállalta el. Amikor 1848. telén Windischgrätz herceg osztrák csapatai megközelítették a fővárost, a miniszterelnökkel együtt megkísérelt fegyverszünetet kieszközölni – hiába. 1849. után Deák neve évekig nem szerepelt a politikában. Kehidán, birtokára visszavonulva, remeteként élt. Csak 1854-ben tért vissza Pestre. Az 1860-ra összehívott országgyűlésben a mérsékelt oldal vezére lett. Azt hangoztatta: ha a császár elismeri az 1848-as törvényeket jogosnak és valóságosnak, akkor lehetséges a kiegyezés. E kérdésben még barátjával, az Olaszországban élő Kossuth-tal is szembeszállt. Következetessége és kitartása vezetett oda, hogy a kiegyezés 1867-ben csakugyan létrejöhetett. A magyar nemzet Deák Ferenc iránti szeretetét nem csak a „haza bölcse” cím fejezi ki. A pesti nép szinte népmesei alakként tartotta számon őt. Sokan tudni vélték például, hogy nyaranként nem az otthonául szolgáló szállodában lakik, hanem reggeltől estig a Városligetben ül, ahol az egyszerű emberek is fölkereshetik panaszaikkal. (H.P.)

 

Eötvös Loránd (1848, Buda–1919, Budapest)

Fizikus, feltaláló. A nagy kultusz (oktatási) miniszter, Eötvös József fia; e posztot rövidebb ideig maga is betöltötte. Ennél azonban sokkal jelentősebb fizika-kutatói és professzori működése. Az egyetemen elődje, s egyben korábban tanára Jedlik Ányos volt. Eötvös 1896-ban mutatta be legfontosabb találmányát, az Eötvös-ingát. Ezzel a régóta ismert, de addig mérni alig tudott gravitációt lehetett tanulmányozni. Mivel ennek mértéke függ a föld alatti rétegek sűrűségétől, így ezzel a műszerrel a geológusok „beláttak” a föld alá. Az 1840-es évekig a legfontosabb eszköze volt ezért a bányászati, főleg a kőolaj-kutatásnak (maga Eötvös először 1915-ben kutatott földgáz után a csehországi Morvamezőn, sikerrel). A műszert mai napig világszerte használják, elsősorban a szeizmológiában, a földrengések kutatásában. (H.P.)

 

Fejér Lipót (1880, Pécs–Budapest, 1959)

A 20. század egyik jelentős matematikusa, a trigonometrikus sorok, s az analízis modern elméletének megalapozója. Iskolateremtő tudós.1906-tól a kolozsvári egyetem, majd 1911-től a pesti tudományegyetem tanára, 1908-tól a MTA tagja, több külföldi akadémia és tudós társaság is tagjai közé választotta.

 

Fülep Lajos (1885, Budapest–1970, Budapest)

Filozófus, művészettörténész, a 20. századi magyar szellemi élet kiemelkedő alakja. Kezdetben újságíróként a Szellem, a Modern Művészet, a Magyar Szemle és a Nyugat című folyóiratoknak dolgozott, Nietzschét fordított, majd Trianon után önkéntes száműzetésbe vonult. A Pécs melletti Zengővárkonyban falusi lelkészként dolgozott húsz éven át. Magyar művészet című könyvében (1923) a magyar sajátosságokat és jelleget tárta föl a képzőművészetben. Vallotta, hogy a magyar nép csak nemzeti kultúrája révén tud beilleszkedni az európai és az egyetemes kultúrába, politikába. Írásaival és tapasztalataival hozzájárult a 20. század legjelentősebb magyar szellemi áramlatának, a népi írók mozgalmának indulásához és kibontakozásához. Egyik alapítója folyóiratuknak a Válasz-nak (1934). Iskolateremtő gondolkodóként, tanítványai közvetítésével is szolgálta a magyarság társadalmi és nemzeti fölemelkedését.

 

Ganz Ábrahám (1815, Embach–1867, Budapest)

Gyáros, a magyar gépgyártás megteremtője. A svájci születésű Ganz minta vasöntő-mester érkezett Magyarországra 1842-ben. Hamarosan a kor egyik „mintaüzemében”, egy gőzerőre berendezett malomban kapott alkalmazást. Itt tapasztalta meg, hogy a gyorsan fejlődő magyar gyáripar mennyire nélkülözi a jó, vasiparhoz értő szakembereket. Így történt, hogy az eredetileg szakmai tanulmányút végül pesti életpályává nyúlt. Hamarosan önálló öntödét is alapított, amit a kiváló mérnök, Mechwart András világméretekben is jelentős üzemmé fejlesztett. A Ganz-gyár később vasúti és hajózási termékeiről is híressé vált. Motorvonatai Egyiptomba, sőt, még Dél-Amerika egyik legfejlettebb államában, Argentínában is hirdették a magyar ipar tudását. (H.P.)

 

Gombocz Zoltán (1877, Sopron–1935, Budapest)

Nyelvtudós, az Eötvös Collegium volt tagja és 1927-től igazgatója, a kolozsvári, majd a budapesti egyetemen tanár, akadémikus. Több ízben járt külföldi tanulmányúton, s az összehasonlító nyelvészet, a nyelvtörténet és a fonetika elismert nemzetközi szaktekintélyeként tisztelték. Számos könyve jelent meg. Melich Jánossal együtt szerkesztette a Magyar Etymológiai Szótárt, szerkesztője volt a Magyar Nyelv és a Nyelvtudományi Közlöny című szaklapoknak. Iskolateremtő tudós és pedagógus volt.

 

Gragger Róbert (1887, Aranyosmarót1926, Berlin)

Irodalomtörténész, a hungarológia, mint önálló tudományos diszciplína kialakítója.

Az egyetemet Budapesten, Párizsban és Berlinben végezte. A báró Eötvös József Collégium növendéke, szellemiségének hordozója, aki 1909-től főreáliskolai-, majd 1912-től állami polgári iskolai tanárképző intézeti tanár Budapesten. 1916-tól a Magyarország határain kívül szervezett első magyar tanszék, a berlini egyetem magyar tanszékének (rendkívüli) tanárává nevezték ki. Az ifjú Gragger példátlan ügyességének, szervezőkészségének és diplomáciai érzékének köszönhető, hogy kiváló német kapcsolatait kihasználva, a háborús viszonyok és az ebből adódó nehézségek közepette is fejleszteni tudta a tanszéket. Saját gyűjteményét is felajánlva gazdag könyvtárat hozott létre, s 1917 novemberében megalakította a Berlini Magyar Intézet Barátainak Egyesületét. 1917 decemberében az addigi szeminárium Magyar Intézetté bővült, 1918 májusában pedig egy magyar lektorátust is fölállítottak. Gragger 1921-ben nyilvános rendes tanár lett. 1922-ben az intézetben finnugor osztály alakult, s török, valamint urál–altaji nyelvészeti kérdésekkel foglalkozó szemináriumot is indítottak. Nem véletlen, hogy az intézet szakmai munkájáról és tudományos hivatásáról szólva először Gragger használta az „Ungarologie”, azaz mára meghonosodott és általánosan elfogadott formájában a hungarológia megnevezést.

A magyar állami finanszírozású berlini Collegium Hungaricum 1924 őszi megnyitása elsősorban már annak eredménye volt, hogy Gragger tudománypolitikai koncepciója és minden akadályt legyőző gyakorlatiassága szerencsésen találkozott a magyar tudománypolitikát 1922 júniusától irányító és alapjaiban megújító kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno, valamint a porosz tudománypolitikát államtitkárként is vezető Carl Heinrich Becker elképzeléseivel. Klebelsberg és Gragger egymást inspirálva, Becker támogatását élvezve küzdött annak érdekében, hogy a porosz egyetemi hallgatókat fogadó Magyar Intézet mellett a Berlinbe magyar állami ösztöndíjjal küldendő és különböző szakterületekről érkező fiataloknak is legyen egy igazi, tudósokhoz méltó otthona, Collegium Hungaricuma. Az új intézetnek célja lesz, hogy módot nyújtson a berlini egyetem hallgatóinak és a tudomány más művelőinek a magyar nyelvtudomány, irodalomtörténet, politikai történelem, kultúrtörténet, művészettörténet művelésére. Célja lesz továbbá a magyar nyelv ismeretének minél szélesebb körökben való terjesztése.” fogalmazta meg a Collegium Hungaricum első igazgatója, akit 1925-ben a pécsi egyetem tiszteletbeli tanárává választott.

1925 májusában úgy foglalta össze a külföldi magyar intézetek feladatait, hogy sorait szinte teljes egészében ma is érvényesnek tarthatjuk. Ezek szerint:

„1. A külföldre irányuló működés

a) a külföldi magyar tudományos intézményeknek szigorúan tartózkodniuk kell mindennemű politikai és propagandisztikus tevékenységtől és csakis tudományos és ismeretterjesztő működésre vannak hivatva […] b) Minden intézmény csakis saját működési körének elmélyítésére törekszik […]

c) Elsőrangú fontosságú az ungarológia intenzív művelése, illetve az idevágó összefoglaló munkáknak nyugati nyelven való megírása és megjelentetése. Különösen nagy súly helyezendő az egyes nemzetek Magyarországgal való kapcsolatainak tudományos feldolgozására […] d) Rendkívül sajnálatos, hogy a Magyarországgal szomszédos népekkel való kapcsolatok tudományos feldolgozása hiányos, és ezért a Szövetség múlhatatlanul szükségesnek tartja, hogy a hazai illetékes tényezők megfelelő tudományos szakerők kiképzéséről gondoskodjanak és ezeknek a külföldi tudományos intézményekbe való bekapcsolását lehetővé tegyék. e) A külföldre való hatás szempontjából fontos a tudományos orgánum. Ezen célból minél intenzívebb szellemi támogatást kell nyújtani az Ungarische Jahrbüchernek és a Revue des Etudes Hongroises-nak […] f) Szükség van tudományos és ismeretterjesztő előadások megtartására és már ilyen irányban működő egyesületekbe való bekapcsolódásra […] g) Törekedni kell arra, hogy a külföldi tudományos intézményekben talajt nyerjünk (előadási megbízás, venia legendi, lektorátus által). h) E törekvések előmozdítására szükség van magyar nyelv- és olvasókönyvek, szótárak stb. megírására. i) Állandó közvetlen kapcsolatot kell létesíteni a külföldi tudományos élet kimagasló képviselőivel és érdeklődésüket mindenképpen az ungarológia iránt felkelteni. k) A működési helyen megjelent és megjelenő tankönyvek és lexikonok felülbírálandók, lehetőleg anyaggal ellátandók, illetőleg gondoskodni kell arról, hogy esetleges tévedések kijavítassanak és hiányok pótoltassanak.

2. Hazai vonatkozású működés

a) Történjék gondoskodás arról, hogy egyes szakkörökben, melyeknek ma a magyar tudományos életben képviselőik nincsenek, megfelelő szakerők képeztessenek ki […] b) Különös gondot kell fordítani az egyes külföldi tudományos intézményekbe (collegiumokba) kiküldendő tagok nyelvi előképzettségére […] c) A hazai vonatkozású működés intenzívebbé tételének szempontjából a Szövetség elhatározta, hogy volt tagjaival is állandóan fenntartja a kapcsolatot és ezért Budapest központtal egy szervezetet létesít.”

Nagy jelentőségű volt a magyar tudomány külföldi népszerűsítése érdekében elindított vállalkozása, az Ungarische Jahrbücher c. folyóirat és az Ungarische Bibliothek c. kiadvány. Magyar és német szakfolyóiratokban számos összehasonlító irodalomtörténeti tárgyú dolgozata jelent meg. Ő fedezte fel az Ómagyar Mária-siralmat. Szerkesztésében látott napvilágot a Bibliographia Hungariae (I–IV. Berlin, 1923–29), amely a Magyarországra vonatkozó idegen–nyelvű munkákat (az 1861–1921 közt megjelenteket) sorolja fel. Kevés olyan sikeres kultúrdiplomatája volt Magyarországnak, mint Gragger Róbert. Tanár, tudós, tudományszervező, menedzser, s nehéz lenne fölsorolni, még mi minden volt egy személyben. 1926 októberében, 39 éves korában bekövetkezett halála ezért vált pótolhatatlan veszteséggé

 

Herman Ottó ( ,1835, Breznóbánya–1914, Budapest)

Néprajzkutató és tudós polihisztor, Brassai Sámuel tanítványa. Ő rakta le Kolozsvárott az állattani gyűjtemény alapjait, a Természettudományi Társaság megbízásából hatalmas gyűjtőmunkával megírta Magyarország pókfaunáját, majd a magyar halászat könyvét. 1877-ben létrehozta s tíz évig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket. A madártan nemzetközileg elismert tudósaként számos könyvet írt a madarakról, s létrehozta a Magyar Ornitológiai(Madártani) Központot. Jelentős volt munkássága a néprajz, a nyelvészet és a régészet terén is.

 

Irinyi János (1817, Nagyléta–1895, Vértes)

Kémikus, feltaláló. Talán meglepőnek tűnhet, de a 19. század számára a biztonságos tűzgyújtás szinte megoldhatatlan gondot jelentett. A legtöbb gyufa fehér foszforral volt bevonva, ez azonban rendkívül mérgező volt, és a legkisebb ütésre is hajlamos volt fellobbanni. Éppen ezért Irinyi János 1836-os találmánya, a „biztonsági gyújtó” (ahogy a gyufát akkor nevezték) hatalmas érdeklődést keltett. Sajnos a tudós sokkal jobb kémikus volt, mint üzletember: találmányát mindössze 60 forintért adta el egy bécsi gyárosnak... Hazatérve, Pesten gyufagyárat alapított, majd a szabadságharc kitörése után elvállalta a gyárak állami főfelügyelői tisztét. A győztes Habsburg-hatalom ezért később üldözte; rövidebb időre börtönbe is zárták. Múlhatatlan érdeme volt a kémia tudományának „megmagyarítása”: a középkorból megörökölt, vagy idegen nyelvekből átvett szakkifejezések helyébe ő alkotott magyar szavakat. (H.P.)

 

Károli Gáspár (1529, Nagykároly. k–1591, Gönc)

Az első magyar nyelvű, fennmaradt és széles körben elterjedt Biblia-fordítás készítője. A fordításban hat református prédikátor-társa volt segítségére, a kezdeményező szerep azonban Károli Gáspáré volt. Ő a Szentírás tanulmányozását már nem akarta a papságra korlátozni. „Soha azért a fejedelmek nagyobb jót nem cselekedhetnek, mintha... arra is gondjuk lészen, hogy az Istennek könyve közönséges nyelven lészen, mindeneknek kezekben forogjon, és mindenektől oktattassék” – írta Károli a Biblia előszavában, 1590-ben. Az eredetileg Galgócon működő nyomda a nyugodtabb körülmények miatt költözött az apró faluba, Vizsolyba. A fordítás – mivel az első magyarítások közé tartozott – kisebb hibákat is tartalmazott, ezért a tudós Szenci Molnár Albert másfél évtizeddel később változtatásokkal újra kinyomtatta. Máig 120-nál több kiadást ért el. (H.P.)

A magyarországi reformációról bővebben a 16. és a 17. fejezetben lehet olvasni.

 

Kempelen Farkas (1734, Pozsony–1804, Bécs)

Kancelláriai tanácsos, mechanikus és korának kiemelkedő tudós feltalálója volt, aki tökéletesítette a gőzgépet, megszerkesztette a gőzturbina ősét, beszédutánzó gépet épített és a vakok számára írógépet stb. Legismertebbé sakkozó gépe tette, amelynek rejtélyes működése – mivel Philadelphiában állítólag elégett – máig tisztázatlan. Kempelen nagy nyelvtehetség volt, nyolc nyelven beszélt, írt és olvasott.

 

Kőrösi Csoma Sándor (1784, Csomakőrös–1842, Darjeeling)

Nyelvtudós, őshazakutató, a tibeti filológia megalapítója. Szegénysorú székely ifjúként előbb a nagyenyedi kollégium, majd a göttingeni egyetem kiváló tanulója, aki elhatározta, hogy felkeresi a magyarok őshazáját és maradékait Ázsiában. Rendkívül mostoha körülmények között, gyalog jutott el Törökországon, Iránon, Afganisztánon és Indián keresztül Tibetig, ahol egy lámakolostorban kegyetlen nélkülözések közepette két év alatt lerakta a tibeti nyelvészet alapjait, majd további kolostorokban folytatva a munkát elkészítette a tibeti – angol szótárat. Mindkét műve úttörő jelentőségű a tudományok, ezen belül a keleti nyelvészet történetében. Eredeti szándékát követve 1842-ben újra elindult a magyarok általa feltételezett őshazája felé, de út közben megbetegedett és meghalt. Élete a tehetség, a szívós kitartás és az áldozatkészség példája. (H.P.)

 

Mechwart András (1834, Schweinfurt–1907, Budapest)

Mérnök, feltaláló. Ganz Ábrahám öntőműhelyéből tehetsége világvállalatot teremtett. Egyik legfontosabb találmányát a magyar mezőgazdaság, pontosabban a gabonatermelés ihlette meg. A megtermett búzát ugyanis a gőzerőre működő malmok már nem őrlőkövekkel, hanem acélból öntött hengerekkel dolgozták föl lisztté, ám ezek a hengerek igen gyorsan elkoptak, ez pedig a malomipart nagyon megdrágította. A bajor származású, ám ízig-vérig magyarrá lett Mechwart találmánya, a kéregöntés ezt alapjaiban változtatta meg. Tartós és olcsó malomberendezéséből, a hengerszékből az egész világon, még Ausztráliában és az USA-ban is számos példányt vásároltak meg. A Ganz-gyár összesen több mint 30.000 példányt készített el. (H.P)

 

Németh László (1901, Nagybánya–1975, Budapest)

Író, pedagógus, orvos, a 20. század kiemelkedő magyar gondolkodója. Orvosként kezdte pályáját, majd 1925-ben, a Horváthné meghal című művével megnyerte a legjelentősebb magyar folyóirat, a Nyugat novellapályázatát. A korszak minden fontosabb lapjánál kérték és publikálták írásait és viharokat kavaró kritikáit. 1932-től szellemi függetlensége és reformelképzelései fórumát teremtette meg a saját maga által írt és kiadott Tanú című lapjával, amely egyben a kor legjelentősebb mozgalmának a népi írói mozgalomnak szellemi bölcsőjévé vált, amíg közreműködésével megalapították a Válasz című havi folyóiratot. 1943-ban a népi írók Balatonszárszón tartott tanácskozásán elmondott beszéde prófécia lett, amelyért azonban a német és az orosz megszállás alatt is üldözték. Végül a hódmezővásárhelyi gimnáziumban óraadó tanárként tudott csak elhelyezkedni, ahol pedagógiai kísérleteket is folytathatott. Hamarosan megújította volna a magyar neveléstudományt, de a szovjet-kommunista diktatúra megfosztotta a pedagógiai alkotó munkától, írásait sem publikálhatta. Ekkor egyre súlyosbodó betegségével is küszködve fordítói feladatokat végzett. Szépírói, drámaírói munkásságában a lélekrajz, a klasszikus realizmus és a társadalomkritika sajátos ötvöződését figyelhetjük meg alkotásaiban (Gyász, Iszony, Égető Eszter, Emberi színjáték, illetőleg a VII. Gergely, Széchenyi, A két Bolyai). Tanulmány és esszéíróként különös érzékenységgel figyelte és dolgozta föl a világ nagy szellemi áramlatait, kereste a magyarság számára megfelelő utat a politika szélsőséges hatásai alól. Nagy vitákat váltottak ki Kisebbségben, és A minőség forradalma című tanulmány-és esszékötetei, amelyek egész nemzedékét segítették az eligazodásban, a világ dolgaiban, de a mai ifjúságnak is érvényes tanulságul szolgál.

 

Pázmány Péter (1570, Nagyvárad–1637, Pozsony)

Esztergomi érsek, a katolikus egyház bíborosa. Pázmány református hitre tért családban született. Iskoláinak elvégzése során a katolikus tanok olyannyira megragadták, hogy nem csak áttért a katolikus vallásra, hanem szerzetes is lett. Választása a tudásáról és a pápa iránti hűségéről ismert jezsuita rendre esett. Első közszereplésén, 1608-ban az országgyűlésen, mint tehetséges szónok tűnt fel. Az országban sokan gondolták úgy, hogy fényes karrier előtt áll. Jezsuitaként azonban aligha lehetett főpap, így királya támogatásával és a pápa engedélyével egy hazánkba alig ismert szerzetesrendbe lépett át. Néhány évvel később, 1616-ban a magyar egyház első számú főpapja, esztergomi érsek lett. Érsekként Pázmány főleg a papképzésre fordított figyelmet. Tisztában volt azzal, hogy a katolikus egyháznak nemcsak hű, de művelt és felkészült papságra van szüksége. Ennek érdekében 1623-ban, Bécsben megalapította a Pázmáneumot. Az itt lakó, gyakorta szegénységből fölemelkedett kispapok a híres bécsi egyetemen kaptak tudományos kiképzést. Pázmány azonban tisztában volt vele, hogy nemzeti egyetem híján a Pázmáneum csak részben képes vallásuk mellett hazájukhoz is hű lelkészeket nevelni. Ráadásul falai között világi diákoknak nem jutott hely. Ezért 1635-ben, hosszas pénzgyűjtés és szervezés után megnyitotta az első, nem csak néhány évig működő magyar egyetemet. Ez az intézmény később Pázmány Péter nevét vette föl és Pestre költözött. A második világháború vége óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem nevet viseli. Pázmány Péter azonban nem csak főpapként hagyott nyomot a magyar történelemben. Hitvitázóként, a katolikus álláspont harcos védelmezőjeként is ismert volt. Főműve, az Isteni igazságra vezérlő kalauz (vagy röviden csak Kalauz) egyrészt a Biblia tökéletes ismeretéről ad számot, másrészt pedig arról, hogy szerzője a magyar nyelv művésze, nagyszerű író is. (H.P.)

A magyar katolikus egyház megújulásáról bővebben a 20. fejezetben lehet olvasni.

 

Prohászka Ottokár (1858, Nyitra–1927, Budapest)

Prohászka elmagyarosodott, szerény szlovák családból származott. Mint nagyon sokan a hasonló származásúak közül, a katolikus papi pályát választotta. Kiváló szónoki tehetsége és műveltsége révén hamar fölfigyeltek rá, ám egyházi elöljáróit nemegyszer megriasztotta, hogy nem volt hajlandó a kor társadalmának viszonyait szó nélkül elfogadni. Kezdettől zavarta az az aránytalanság, ami a tőke és a munka világa, a tőkések és a munkások élete között Magyarországon feszült. Amikor 1891-ben XIII. Leó pápa kiadta a szociális kérdésekről szóló Rerum novarum (Új dolgok) kezdetű körlevelet, Prohászka úgy gondolta, hogy annak tanítása Magyarországra is alkalmazható. Ha kellett, saját püspöktársaival is szembeszállva követelte a szegény néprétegek felemelését. Elítélte ugyanakkor a szociáldemokrata és más baloldali szervezetek erőszakosságát, és azt, hogy a jobb életkörülményekért vívott küzdelmet összekötik a vallás- és egyházellenességgel. Elsők között volt akkor is, amikor már 1918-ban felemelte szavát a forradalom túlzásai ellen. Azt ugyanakkor nem ellenezte, hogy az egyházi birtokokat felosszák a rászorulók között. Prohászka Ottokár nem csak a munkásokat akarta megszólítani. Tudatában volt, hogy a polgárság körében is terjed a vallástalanság és divat a liberalizmus. Mint egyházi szónok támadta azt a gondolatot, amely a tudományt akarta a vallás helyére állítani. Számos, meggyőző írásában bizonyította, hogy a két dolog összeegyeztethető és nem ellentétei egymásnak. Mint szónok is nagy hatású volt. Beszédeire özönlöttek az egyetemisták és a felnőtt értelmiségiek. A halál is a szószéken érte, 1927. nagyböjtjében. (H.P.)

 

Riesz Frigyes (1880, Győr–1956, Budapest)

A világhírű magyar matematikai iskola kiemelkedő alakja, aki hazai és külföldi egyetemi tanulmányait követően 1911-től a kolozsvári, majd annak átköltözése után a szegedi tudományegyetem tanára. Iskolatermtő tudós. 1916-tól a MTA tagja, majd a modern matematikában elért elméleti eredményei és felfedezései nyomán számos külföldi akadémia és tudományos társaság is tagjai közé választotta.

 

Selye János (1907, Bécs .–, 1982, Montreal)

Orvos, a stresszelmélet kidolgozója. A prágai német egyetemen, Párizsban és Rómában folytatott orvosi tanulmányokat. 1929-ben doktorrá avatták, majd a kutatói pályát választotta. 1929-től a prágai Patológiai Intézetben dolgozott, majd 1931-ben a Rockefeller-ösztöndíj elnyerésével az Egyesült Államokba távozott. Később Kanadába költözött, ahol a montreali McGillen Egyetemen biokémiát oktatott. 1945 és 1976 között a montreali orvosi egyetem professzora, ezzel egy időben az amerikai hadsereg általános sebészeti tanácsadója, 1976-tól a stresszkutatással foglalkozó nemzetközi intézet elnöke volt. Munkássága kiterjedt a fiziológia számos területére. Foglalkozott endokrinológiával, a szívvel kapcsolatos szövetelhalás kérdéseivel, a szteroid-érzéstelenítés problémáival és a hormonszabályozással. Neve elsősorban az általa kidolgozott stresszelméletről ismert. 18 egyetem díszdoktora, a kanadai tudományos akadémia, 43 tudományos társaság tagja, számos város és állam díszpolgára, több rangos kitüntetés tulajdonosa volt. Számos könyvet írt, amelyek közül magyarul is megjelent az Életünk és a stressz, Álomtól a felfedezésig, In vivo, Stressz distressz nélkül.

 

Semmelweis Ignác (1818, Buda–1865, Bécs)

Orvos, „az anyák megmentője”. Semmelweis a kor egyik legjobb iskolájában, Bécsben tanulta ki az orvoslást, s hamarosan a szülészetre specializálódott. Akkoriban, a múlt század derekán csak a legszegényebb nők szültek kórházban. Közülük sokan gyötrelmes halált haltak, nem sokkal később a gyermek világrahozatala után. A „gyermekágyi láznak” nevezett betegség okát nem ismerték. Sokan a föld kigőzölgését, mások a házasságon kívül szülő nők szégyenét tartották mindennek okának. Semmelweist egy barátja halála döbbentette rá, hogy a betegség okai maguk az orvosok. A boncolások után ugyanis mosatlan kézzel nyúltak az asszonyokhoz, végzetes fertőzést idézve elő. Semmelweis ezért fertőtlenítést javasolt. Klóros vízzel mosta meg saját kezét és a műszereit is. Bár a halálozások ezután elmaradtak, a szakemberek a magyar orvost tudatlannak bélyegezték, és elbocsátották állásából is. Semmelweis hazatért Pest-Budára. Ő azon kevés magyar szellemi nagyság közé tartozik, aki külföldön tanult, de tudását itthon hasznosította. Életét is a tudománynak áldozta: épp egy boncolás közben szerzett fertőzésbe halt bele. Nem érhette meg, hogy találmánya elfogadottá váljon az egész világon. (H.P.)

 

Sík Sándor (1889–1963)

Költő, pap, irodalomtudós, pedagógus és cserkészvezető

1889. JANUÁR 20-ÁN SZÜLETETT BUDAPESTEN ÉS 1963. SZEPTEMBER 28-ÁN HALT MEG.

GYERMEKÉVEIT GÖDÖLLŐN TÖLTÖTTE, INNEN JÁRT BE A PESTI PIARISTA GIMNÁZIUMBA.

1903-BAN BELÉPETT A PIARISTA RENDBE. 1910-BEN A BUDAPESTI EGYETEMEN SZERZETT TANÁRI ÉS BÖLCSÉSZDOKTORI DIPLOMÁT. ELŐBB A VÁCI, MAJD 1911-TŐL A BUDAPESTI PIARISTA GIMNÁZIUMBAN TANÍTOTT.

1911-BEN MÜNCHENI ÚTJA SORÁN ISMERKEDETT MEG A CSERKÉSZMOZGALOMMAL, ÉS HAZATÉRVE A MAGYAR CSERKÉSZET EGYIK MEGALAPÍTÓJA LETT. Teleki Pállal közösen a cserkészmozgalom meghonosítója és kiemelkedő alakja. UGYANEBBEN AZ ÉVBEN AZ ÉLET CÍMÛ KATOLIKUS FOLYÓIRAT SEGÉDSZERKESZTŐJEKÉNT BEKAPCSOLÓDOTT A MAGYAR IRODALMI ÉLETBE; SORRA JELENTEK MEG VERSESKÖTETEI ÉS IRODALOMTÖRTÉNETI DOLGOZATAI.

1911. JÚNIUS 3-ÁN PAPPÁ SZENTELTÉK.

1929 DECEMBERÉTŐL 1944-IG A SZEGEDI M. KIR. FERENC JÓZSEF TUDOMÁNYEGYETEM IRODALOMTÖRTÉNETI TANSZÉKÉT VEZETTE. 1942-BEN JELENT MEG ESZTÉTIKA CÍMÛ MUNKÁJA, AMELY A KOR MAGYAR IRODALOMELMÉLETI GONDOLKODÁSÁNAK EGYIK CSÚCSPONTJA. SZÁMOS TUDOMÁNYOS TÁRSASÁGI TAGSÁGA MELLETT JELENTŐS TUDOMÁNYOS TISZTSÉGEKET IS BETÖLTÖTT. TUDOMÁNYOS MUNKÁJÁNAK ELISMERÉSEKÉNT 1946-BAN A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA LEVELEZŐ TAGJÁVÁ VÁLASZTOTTÁK. UGYANEBBEN AZ ÉVBEN AZ ÚJRAINDULÓ VIGILIA CÍMÛ FOLYÓIRAT FŐSZERKESZTŐJÉVÉ NEVEZTÉK KI.

1948-BAN MUNKÁSSÁGÁT KOSSUTH DÍJJAL ISMERTÉK EL, 1949-BEN VISSZAKAPTA AZ IDŐKÖZBEN MEGVONT AKADÉMIAI TAGSÁGÁT.

1948-BAN A PIARISTA REND MAGYARORSZÁGI TARTOMÁNYFŐNÖKÉVÉ VÁLASZTOTTÁK.

ÉLETPÁLYÁJA RENDKIVÜL GAZDAG ÉS SOKOLDALÚ VOLT. KÖLTŐKÉNT, IRODALOMTUDÓSKÉNT, MÛFORDÍTÓKÉNT EGYARÁNT MARADANDÓT ALKOTOTT. KIEMELKEDŐ PEDAGÓGIAI TEVÉKENYSÉGET FOLYTATOTT, A HITÉLETBEN TEKINTÉLYES LELKI VEZETŐ ÉS NEMZETKÖZI HIRŰ HITSZÓNOK VOLT, TÖBB IMÁDSÁGOSKÖNYVET ÁLLÍTOTT ÖSSZE. IRÁSAIT SZÁMOS IDEGEN NYELVRE LEFORDÍTOTTÁK.

 

Sík Sándor: a pap, a költő, a tudós és a nevelő

Dr. Péter László emlékbeszéde Sík Sándor születésének 110. évfordulóján, Szegeden

 

Sík Sándorra, a szegedi egyetem tanárára, Radnóti Miklós szavával: „a nagy professzorra” emlékezünk. Ő elsősorban költőnek tartotta magát, és irodalomtudósi munkásságát másodrendűnek ítélte. Sőt, még terjedelemre és jelentőségre egyaránt hatalmas művét, a háromkötetes Esztétikát is mintegy költői munkássága „melléktermékének” minősítette: papi, költői és irodalomtörténészi tevékenysége hozadékának. Utókora aligha tudná rangsorolni sokágú életművének különféle parcelláit. Mert hiszen a költői szavakkal megfogalmazott életprogramja nem csak költészetére, hanem egész munkásságára érvényesnek tekintette:

 

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg, Uram, a szürkeségtől!

- – – – – – – – – – – – – – -

Ne Hagyj, Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hűlni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

(Ments meg, Uram! 1937)

 

Rabbinus családból, de már keresztény szülőktől származva vallásos légkörben nőtt föl. Húga apáca lett, öccse, Sík Endre egy másik, új hitnek, a világmegváltó kommunizmusnak – élete végén nem kétely nélküli – elkötelezettje. Sík Sándort piarista példaképei vitték a rendbe, s pályájának végén csaknem két évtizedre a magyar rendtartomány élére. Papként is nevezetes volt: a Sík-Schütz fogalom volt: misztikum nélküli, józan hitre nevelő diák-imádságoskönyv. Párja, a Szent vagy Uram!, a katolikus egyházi ének rendszerezője és megújítója. Sík Sándor kiváló egyházi szónok is volt: pesti és szegedi szentbeszédei, rádiós prédikációi a magyar katolikus értelmiség ünnepi alkalmai voltak.

Költészete eleinte a „diadalmas világnézet” prédikáló retorikájának” rímes, ritmikus változatai voltak; Kosztolányinak tetszett („Tűz, lélek, izmos és acélos akaraterő lüktet benne” – írta), de Karinthy „a kinyilatkoztatott vallás tejszagú misztikumait” látta valamiféle ellen-Ady pózából született versekben. Szerb Antal a „rendező értelem költőjének” nevezte s ezzel akaratlanul is Sík kezdeti lírájának túlságosan intellektuális jellegére utalt. Sokára tisztult le költészete, és találta meg önálló, sajátos hangját, megújítva vele konzervatív katolikus költészetünket. A legnagyobb hatást a harmincas-negyvenes évek fordulóján a népköltészet tette lírájára. Bizonyára nem véletlen, hogy élete csúcsán ismét imaformában írta meg hitvallását:

 

Bocsásd meg énnekem, Uram!
Hogy szorgosabban látogattam
A Sixtusi Madonnát a názáretinél,
Hogy Tamásnál, Teréznél
Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,
Berzsenyi mennydörgését
Meg Hamlet töprengéseit,
Hogy a zsoltár orgonaszavát is
Boldog voltam, ha átlophattam
Paraszt magyar szó furulyadalára,
S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,
Hanem a rutafa nótája szűrt,
Meg a vizet árasztó tavaszi szél

- – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ó, Istenem, ha az én árva bodzasípom Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit te mondtál énnekem magamról
Egy parasztdal egyetlenegy sorában!

(Bocsásd meg, 1948)

 

A nevelőről három vonatkozásban is kell szólni. Mint piarista gimnáziumi tanárról, mint egyetemi professzorról és mint a cserkészet meghonosítójáról. Pesten olyan diákjai voltak, mint Szerb Antal; szegedi szemináriuma, a belőle kinövő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma – élén Radnóti Miklóssal, s az ő szavával: „a növelő közösség” – irodalom-és művelődéstörténeti szempontból a Babitsot, Juhász Gyulát, Kosztolányit, Tóth Árpádot fölnövelő pesti Négyesy-szemináriummal vetekszik. Sík Sándor lett a Magyar Cserkészszövetség első elnöke; a cserkészmozgalomnak ő írt indulót; ő fogalmazta meg magyar módra a tíz cserkésztörvényt; ő alkotta meg a cserkészpedagógiát A magyar cserkészvezetők könyve három olyan kötetében, amelynek külföldi fordítása szerzőjének és a magyar cserkészetnek egyaránt hírt és becsületet szerzett.

S volt idő, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, amikor Sík Sándort a korszellemtől megfertőzött hatalom ki akarta tudni ebből a nemzetből. 1938-ban, naplójában így vallott magyarságáról:

„Költő vagyok, a nyelvből és a nyelvnek és a nyelvben élek, inkább, mint bármi másban. Az élet legnagyobb, talán egyetlen tökéletes realitása számomra a magyar nyelv és a magyar irodalom. Arany János van olyan fontos számomra, mint az édesanyám.” Helyzetét pontosan Petőfiéhez érezte hasonlónak. „Magyar vagyok – írta – az lennék akkor is, ha a magyarságnak nem kellenék: ez nálam nem program, hanem tény: nem tudok másként érezni!” Azután: „velem nem történhetik olyasmi, hogy megszűnjek az lenni, ami vagyok, és szeretni ezt a drága magyarságot, és dolgozni érte, ha még olyan méltatlanok képviselik is, és ha még úgy el is lök magától.”

1945 után a demokratikus átalakulásnak és hitének szembekerülése okozott neki lelki szenvedést. Az egypártrendszer felé haladó állam és Mindszenty egyházpolitikája közé szorulva 1947. április 11-én kénytelen volt leköszönni az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöki tisztéről. Egykori szegedi tanítványa, Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, akiből ő csinált egyetemi magántanárt, ridegen szűkszavú levelében fogadta el lemondását. Két év múlva írta Te Deum című versében:

 

Téged, Isten, dicsérlek,
és hálát adok mindenért.

- – – – – – – – – – – -

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni…

 

Erre az embertelenségben is embernek maradt emberre emlékezzünk szeretettel.

 

Széchenyi István (1791, Bécs–1860, Döbling)

„A legnagyobb magyar” Nemzetétől nem véletlenül kapta meg e kitüntető címet. Kevesen tettek annyit a haza haladásáért, mint ő. Fiatal tisztként a Napóleon elleni hadjáratban vett részt. A Nyugat-Európában tapasztaltak, majd angliai utazásai győzték meg arról, hogy a magyar arisztokrácia, főnemesség pazarló és henye életetet él, keveset tesz nemzetéért. Ő maga személyesen akarta e sok mulasztást pótolni. Talán ezért is volt, hogy élete során oly sok mindennel foglalkozott. Elsők közt a magyar lótenyésztést akarta megreformálni és felvirágoztatni. Később a közlekedésügy, az újdonságnak számító gőzhajózás keltette fel figyelmét. Törekvéseit siker koronázta: a Dunán és a Balatonon rendszeres gőzhajó-járatok indultak. Szintén a közlekedést szolgálta az ország első állandó hídjának, a máig álló budapesti Lánchídnak a felépítése is. Széchenyi gyakorlati alkotásai mellett könyvei, írásai is jelentős hatást gyakoroltak a magyar történelem menetére. Az 1832-ben megjelent Stádiumban a magyar társadalom és gazdaság átalakulásának programját vázolta fel. A szerző előtt a modern Magyarország felépítése lebegett célként. Eszközként azonban nem a Habsburg-hatalommal való szembefordulást, hanem a „fontolva haladást” tekintette hasznosabbnak. Az 1848-49-es szabadságharcban ezért addigi életének kudarcát vélte felfedezni. A kétségbeesett gróf a döblingi elmegyógyintézetbe vonult vissza. Az 1850-60-as évek elnyomására válaszul még egy tiltakozó művet jelentetett meg, név nélkül. Lelepleződése után, a várható megaláztatások elől az öngyilkosságba menekült. (H.P.)

Széchenyi István műveiről bővebben a 25., a forradalom és szabadságharc utáni pályájáról és haláláról a 29. fejezetben lehet olvasni.

 

Teleki Pál (18791941)

Gróf Teleki Pál a híres erdélyi nemesi család katolikus ágának leszármazottja, nagyapja Teleki József a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának alapítója, apja Géza egyesületalapító történész és költő volt. Az 1879. november 1-jén, Budapesten született Pál a családban szívta magába a „Noblesse oblige” szemléletét, amely újabb és újabb társadalmi és nemzeti feladatok vállalására buzdította. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd 1897 és 1901 között a budapesti tudományegyetem jogi és államtudományi karának hallgatója. Ezzel párhuzamosan földrajzi és szociológia tanulmányokat is folytatott, sőt a magyaróvári Felsőbb Gazdasági Tanintézetben is tanult. Nyarait rendszeresen a családi birtokon, Pribékfalván töltötte. 1903-ban szerzett államtudományi doktori oklevelet, s értekezését „Az elsődleges államkeletkezés kérdéséhez” címmel írta. Első írásait, recenzióit a Huszadik Század közölte. 1903-tól Lóczy Lajos mellett, dolgozott gyakornokként az egyetemi földrajzi intézetben, 1904-től szolgabíró volt Szatmárnémetiben. 1905 és 1910 között a román többségű nagysomkúti választókerület képviselője a Parlamentben. Választóival következetesen anyanyelvükön beszélt. Részt vett a darabontkormány elleni „nemzeti ellenállás”-ban. 1908-ban megnősült, a bánsági osztrák-német Bissingen–Nippenburg Johannát vette feleségül. Két gyermekük született (Mária, 1910; Géza, 1911)

1907-től a földrajztudomány felé fordult, Szudánban tett nagyobb utazást, majd a hat nyelven beszélő tudós térképészeti kutatásokat folytatott Európa nagy könyvtáraiban. Ennek eredményeként készült 1909-ben megjelent „Atlasz a japán szigetek cartographiájának történetéhez” című műve, amely a magyar és a nemzetközi tudományos életben híressé tette. 1909-től 1913-ig a Földrajzi Intézet igazgatója, 1913-ban a balkáni és kis-ázsiai kereskedelmi kapcsolatokat segítő Turáni Társaság elnöke, 1910-től 1923-ig Cholnoky Jenő elnök társaként a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára volt. 1913-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1922-ben igazgatóvá, 1925-ben tiszteleti taggá választották. Az első magyar tudományos igényű világatlasz gróf Teleki Pál irányításával készült el. 1912-ben Cholnoky Jenővel Észak-Amerikában tett szakmai körutat. 1914-ben önkéntes főhadnagy, parancsőrtisztként Boszniában, majd az olasz fronton teljesített szolgálatot. Itt szerezte súlyos vesebaját, amely egész életét végigkísérte. 1915-ben Keszthelyen ismét képviselővé választották, a Parlamentben főként a szociálpolitika és a szociális egészségügy kérdései foglalkoztatták. 1917-18-ban az Országos Hadigondozó Hivatal elnöke volt. 1918 őszétől a békekonferenciára készült fel, egy munkacsoport élén elkészítette Magyarország községenkénti néprajzi térképét, a béketárgyalások szinte egyetlen hiteles Kárpát-medencei dokumentumát, a híres „carte rouge-t. A Székely Nemzeti Tanács külkapcsolatainak megteremtésében is részt vett, valamint a Területvédő Liga elnöki tisztségét is elfogadta. Svájcban tartózkodott a Tanácsköztársaság kikiáltása idején, majd Bécsben bekapcsolódott az Antibolsevista Comité munkájába. 1919. májusától augusztusig a szegedi ellenkormányok külügyminisztere, és július-augusztusban a második ellenkormány földművelésügyi minisztere is volt. A Béke-előkészítő Iroda tudományos osztályának vezetőjeként 1919 őszétől azoknak a térképeknek, tanulmányoknak és statisztikáknak irányította az elkészítését, amelyeket a magyar békedelegáció a párizsi béketárgyalásokra vitt, sajnos hiába. Gróf Apponyi Albert mellett a delegáció másik főmegbízottja gróf Teleki Pál volt. 1920 áprilisától külügyminiszteri tisztséget töltött be, 1920. július 19-én miniszterelnök lett. Rövidebb időszakokra betöltötte a külügyminiszteri és a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere tisztségét is. A kormányzat és az államhatalom megszilárdítását, az anarchikus állapotok felszámolását, a jogbiztonság és a normális közélet megteremtését tűzte ki célul. Feloszlatta a tiszti különítményeket, felfüggesztette az Ébredő Magyarok Egyesületének működését.

A sors kegyetlen fintora, hogy 1920-ban neki kellett elfogadtatnia a parlamenttel a trianoni békeszerződést. A megalázott, megcsonkított és szétesett országban ekkor nagy szükség volt Teleki nemzetféltő erélyére. 1921-ben fogadtatta el „az állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről” szóló 3. törvénycikket, amely nemcsak a kommunista pártot kényszerítette illegalitásba, de a szélsőjobboldal, és a volt különítményesek ellen is felhasználható volt. A kommün terrorja és az országvesztés miatti bűnbakkereső antiszemita közhangulatot – a felsőoktatásban a zsidó fiatalok számarányát is szabályozó – „numerus clausus” törvénnyel mérsékelte. A parasztságot a Nagyatádi Szabó István-féle földreform elfogadtatásával igyekezett megnyerni. 1921. márciusában, IV. Károly király (akinek boldoggá avatása folyamatban van) első visszatérési kísérleténél bizonytalan magatartást tanúsított, s elvesztette Horthy Miklós kormányzó bizalmát. Április 14-én beadta lemondását, majd a Menekültügyi Hivatal és a Társadalmi Egyesületek Szövetségének elnöke lett.

Életét ezután főként a magyar ifjúság nevelésének szentelte. 1920-tól haláláig a báró Eötvös József Collégium kurátora volt, s 1921 közepétől vezette a gazdasági földrajzi tanszéket a budapesti Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán. Sík Sándorral közösen a magyar cserkészet meghonosítója és kiemelkedő alakja. 1922-ben főcserkész, 1923-ban tiszteletbeli főcserkész lett, amelyet élete végéig kitartóan művelt. Az általa szervezett Gödöllői Cserkész-világtalálkozó (1933) Magyarországnak mind az ifjúságnevelésben, mind a diplomáciában rendkívüli presztízst adott. 1924-ben a Népszövetség által kiküldött 3 tagú iraki határmegállapító bizottság tagja volt. 1924-ben a Szociográfiai Intézetet, 1926-ban az Államtudományi Intézetet szervezte meg a revízió tudományos megalapozásának szolgálatára. 1927-ben közreműködött a Magyar Revíziós Liga megalakításában. 1926-ban a kormánypárt tagja lett, 1927-ben bekerült az akkor alakult felsőházba a közgazdaság-tudományi kar képviseletében. Vezető szerepe volt a tudománypolitikában és a tudományszervezésben, valamint az egyetemi ifjúság mozgalmainak összefogásában. Támogatta a falukutatókat, a Táj-és Népkutató Központ földreformot sürgető munkáit, később Kovács Imréék kiállítását a Károlyi Palotában. 1932-től az Országos Ösztöndíjtanács, 1936-37-ben az Országos Közoktatási Tanács, 1936-tól a külföldi Collegium Hungaricumok kuratóriumának elnöke, 1937-38-ban a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora volt. 1930-ban megkapta a Corvin-láncot, a kor legmagasabb tudományos-művészeti kitüntetését. Ő volt az európai gondolat, az európai együttműködés egyik hazai apostola, 1934-ben „Európáról és Magyarországról” címmel jelent meg könyve.

1938-ban, a tokaji választókerületben kormánypárti programjával ismét országgyűlési képviselővé választották. 1938 májusában az Imrédy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett, főként a területi revízióval foglalkozott. 1938 augusztusában meghatározó szerepe volt a Magyarok Világszövetsége létrehozásában és programjának kialakításában. A német orientáció túlsúlya és a fasiszta típusú reformtörekvések miatt elfordult Imrédy politikájától, akinek bukása után, 1939. február 16-án, másodszor is elvállalta a miniszterelnökséget, mert bajban volt a „haza”. A szélsőjobboldal visszaszorítását tűzte ki célul, betiltotta a Nyilaskeresztes Pártot, ugyanakkor német nyomásra sajnos engedélyezte a Volksbund működését és elfogadtatta a második zsidótörvényt. Talán ez volt a feltétele annak, hogy a területi revízió külpolitikáját folytathassa, az ország függetlenségét és háborús konfliktusokból való távolmaradását biztosítsa. Kidolgozta a Kárpátaljai Ruszin Vajdaság autonómia- tervezetét. Szociálpolitikai intézkedéseivel sikerült megszilárdítania a belső rendet. 1939-ben visszacsatolták Kárpátalját, Magyarország csatlakozott az antikomintern paktumhoz és kilépett a Népszövetségből. 1939 őszén megtiltotta magyar területen a német csapatok átvonulását, a német-lengyel háború után pedig befogadta a lengyel menekülteket, köztük mintegy tízezer lengyel-zsidót is. Segítette a szovjetek által lerohant Finnország önvédelmi harcát is a Finnországi Magyar Légió fölállításával. 1940-ben a német hadsereg látványos sikerei és a második bécsi döntés Magyarországot a németek mellé kényszerítette. A területi revízió folytatása, Észak–Erdély visszacsatolása fejében át kellett engedni a magyar területeken a Romániába tartó német csapatokat, és októberben Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A belpolitikában a szegény néprétegek fölemelését célzó Országos Nép- és Családvédelmi Alapról, valamint a földreformról készülő törvények, a visszatért régiók fejlesztése, etnikailag toleráns közigazgatásának kialakítása, a kolozsvári magyar Tudományegyetem felszerelése és újraindítása foglalkoztatta, miközben mutatkoztak a német befolyás, a jobbratolódás egyértelmű jelei is: szabadon engedték Szálasi Ferencet, a Volksbundot a hazai németség kizárólagos szervezetének ismerték el, egy újabb, szigorúbb zsidótörvény kidolgozását kezdték meg. Külön gazdasági egyezményt kötött a kormány Németországgal az oda irányuló élelmiszer- és takarmányexport növeléséről. Külpolitikailag már csak Jugoszlávia felé nyílt szabad mozgástér, ezért Teleki 1940. decemberében jugoszláv-magyar „örök barátsági szerződés”-t kötött. Amikor 1941. márciusában Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását, kérte Magyarország részvételét a támadásban. Teleki nem vállalta a szerződésszegést, ezért a tragikus helyzetben április 3-ára virradóra főbe lőtte magát. Ezzel akarta figyelmeztetni és felrázni a magyar és a nemzetközi közvéleményt, megakadályozni az angolok hadüzenetét, ami átmenetileg sikerült neki: Churchill is fejet hajtott Teleki nemzetét óvó vértanúsága előtt.

Babits Mihály alábbi versszaka híven tükrözi Rieger Tibor2001-ben készült, ülőalakos Teleki-szobrának mondandóját, a mártíriumra készülő kormányfő utolsó pillanatait:

 

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!

De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.

Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled

s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.

Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,

mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,

mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,

mely ha fája kidőlt sokáig ő sem él.

 

Vásárhelyi Pál (1795–1846)

A magyar reformkor egyik legnevesebb mérnöke. Amikor 1832-ben Széchenyi Istvánt kinevezték a magyarországi hajózás és közlekedésügy királyi biztosává, a munkatársakat kereső gróf figyelmét gyorsan felkeltette Vásárhelyi felkészültsége, tudása és a magyar gazdaságért, közlekedésért való odaadása. 1833-ban együtt tanulmányozták a Pest-Buda és a Fekete-tenger közti út legnagyobb akadályát, a Vaskapunak nevezett Duna-szorost. A Széchenyinél sokkal realistább Vásárhelyi gyorsan átlátta, hogy a kor eszközeivel nem lehet a folyómedret megtisztítani a szikláktól. Ezért egy parti út építését javasolta, amely 1837-re el is készült. A sziklafalba vájt, erkélyszerűen félig kiemelkedő építmény megoldotta a közlekedés kérdését. A rohanó víz fölött húzódó, égbenyúló kőfalra tapadó út a világ egyik legszebb közlekedési útvonala is volt. Talán ennél is fontosabb és maradandóbb munkája volt a Tisza-völgy szabályozása. A Tisza tavaszonként nemegyszer több mint száz kilométeres tengerként hullámzott az Alföld közepén, lehetetlenné téve az egyébként termékeny terület használatát. Gátak közé szorítása, irányítása ezért nagyon fontos volt. A munka legfontosabb, előkészítő, tervezői szakaszát Vásárhelyi Pál irányította. A gát ugyan jóval halála után lett készen, de a hatalmas mű mégis a mérnök lángelméjét dicséri. (H.P.)

A reformkor nagy közlekedési terveiről bővebben a 26. fejezetben lehet olvasni.

 

Werbőczy István (1458, Verbőc–1541, Buda)

A külföldi egyetemeken tanult köznemesi származású jogtudós 1502-től országbíró, aki részt vett a Dózsa György vezette parasztháború leverésében is. Ekkor alkotta meg élete fő művét a latin nyelvű Hármaskönyvet, amely a feudális jogrendszert a köznemesség szempontjából rögzítette. E könyv , bár nem emelkedett törvényerőre, több mint ötven kiadást ért meg, s három évszázadon keresztül a legfőbb jogforrásként szolgált. Werbőczyt 1525-ben nádorrá választották, majd a főurak hűtlenségi pert indítottak ellene, száműzetésre ítélték, vagyonától megfosztották. Később Szapolyai János kancellárrá és tanácsadójává, a szultán pedig 1541-ben a magyarok főbírájává tette.


© Bethlen Gábor Alapítvány