magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

Népmese
Magyar népdalok
Erdő nincsen zöld ág nélkül
Hej, halászok, halászok
Weöres Sándor gyermekdalaiból
Szán megy el az ablakod alatt
Haragosi
Suttog a fenyves
Két vers a kuruc korból
Csinom Palkó
Zöld erdő harmatát
Kölcsey Ferenc: Himnusz
Vörösmarty Mihály: Szózat
Petőfi Sándor
János vitéz
A négyökrös szekér
Nemzeti dal
Arany János
Arany János: Toldi (részlet)
Családi kör
Rege a csodaszarvasról
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Ady Endre: Szent Margit legendája
József Attila: Perc
Versek az édesanyához
Petőfi Sándor: Füstbement terv
József Attila: Mama
Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa
Dalok karácsonyra
Szent karácsony éjszakáján
Csanádi Imre: Karácsony fája
József Attila: Betlehemi királyok
Magyar irodalom 2. (A. J.)
Janus Pannonius: Pannonia dicsérete
Balassi Bálint: Egy katonaének
Csokonai Vitéz Mihály
A Reményhez
Petőfi Sándor
Szeptember végén
Egy gondolat bánt engemet
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Arany János: A walesi bárdok
Mikszáth Kálmán: A néhai bárány
Ady Endre
Szent Margit legendája
A föl-földobott kő
Utálatos, szerelmes nációm
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Babits Mihály: Hazám! Az igazi ország
Füst Milán: A magyarokhoz
József Attila: Bukj föl az árból
Radnóti Miklós: Nem tudhatom
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Nagy László. Ki viszi át a szerelmet , Tűz
Ajánlott olvasmányok és filmek
MAGYAR IRODALOM (A. J.)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

József Attila: Bukj föl az árból
József Attila
BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Engem, kit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam — vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

És verje bosszúd vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal,
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!


A megviselt idegzetű József Attila ebben a versében egyszerre néz szembe a társadalom igazságtalanságaival, embertelenségeivel — és a hit nagy kérdéseivel. Bűntudat gyötri, amiért lázadozik sorsa ellen, és ennek ellenkezője miatt is: miért maradt bűntelen, amikor a társadalom azt hiteti el, hogy a bűntelenség vétek, mert csak a sikeres bűnösök nyernek igazolást. Azok, akik „törvényesen” vétenek a közösség ellen, mesterek a szerzésben, életek, sorsok, népek megrontásában. Istennel száll perbe a költő: azzal az Istennel, akiben nem hisz. Legfeljebb „hitetlenül hisz” benne. A világ nem ilyen volna, ha „emberarcú” felelőse lenne.

A szocializmus korszakában szállóige lett az „emberarcú” szó. A szocializmus becsületes hívei hittek abban, hogy a diktatúra által megcsúfolt szocialista eszmék nem szennyeződhettek be, s megteremthető egy igazságos, „emberarcú” társadalom. József Attila már a harmincas években tudomást szerzett a bolsevista embertelenségről. Költészete látlelet a részekre hasadt világ romlottságáról s a romlottság változatairól: a tőke mohóságáról, a háborúba siető fasizmusról, nácizmusról, végül a sztálini diktatúráról. Vívódó istenkeresése jelzi, hogy beteg idegrendszerrel, az életből menekülve, önmagát vádolva is kora legtisztábban látó magyarja volt.

A tragikus vers hol úgy hangzik, mint egy különös imádság, hol úgy, mint egy kétségbeesett káromlás. De gyónás és önostorozás is. Párbeszédet folytat az emberarcú Istennel, aki csak vágyaiban létezik. József Attila apa nélkül nevelkedett. Úgy szólongatja Istent, mint gyermek az apját; mint aki megérezte az atyai intelem, a szigorúság hiányát. Az ókori görög drámaírók erkölcse elevenedik föl a versben: az emberi gőg súlyos vétség, az ember nem lázadhat föl az istenek ellen Prométheuszként (az oly lángot lobbantottam utal erre). Ő azzal helyezte magát túl magasra, hogy bűntelen maradt a bűnös világban. Lázadása értelmetlenné vált: azzal száll vitába, aki csak hiányával van jelen. Kiáltása a magányos ember olyan fájdalmát fejezi ki, melynek párját alig találjuk a világ irodalmában.

© Bethlen Gábor Alapítvány