|
|
Kölcsey Ferenc: Himnusz
A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak1 vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt2 csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád3
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben:
Most rabló mongol4 nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozmán5 vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!6
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek:
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.7
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!8
Szánd meg, Isten, a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A múltat s jövendőt!
Jegyzetek:
1 Bendegúz: mondabeli őseink, a hunok fejedelme; Atilla és Buda apja
2 nektár: az istenek itala a görög mondavilágban
3 plántálád: ültetted; (itt:) kitűzted
4 mongol: a „tatárjárás” voltaképpen mongol betörés volt a középkorban
5 Ozmán: Oszmán, a Török Birodalom megalapítója, török szultán
6 hamvveder: urna, melyben az elégetett holttest hamvait őrizték
7 helyettek (régies): helyettük
8 árvánk hő szeméből: árvánk (sírástól) égő szeméből
 A címben szereplő „Himnusz” szóval meghatározható a költemény műfaja. A himnusz ünnepélyes, imádságos mű, melyet az ókori antik költők az istenek dicsőítésére írtak.
Később már nemcsak vallásos témákról írtak a költők himnuszt, hanem olyan eszmék kifejezésére is, mint a haza, az emberiség, a béke, az ész vagy a szerelem. Kölcsey a hazaszeretetet szólaltatja meg versével.
Kölcsey Ferenc 1823-ban, a nemzeti újjászületés hajnalán írta a Himnuszt. A vesztett csatákból, a szabadságharcok bukásából arra a következtetésre jutott, hogy a nemzet sorsát „bal sors” irányítja. Ezért Istenhez fordul segítségért, hogy az évszázadok óta tartó csapások után hozzon jobb jövőt a nemzetre.
Feltűnnek a műben a 19. század elején kibontakozó szellemi áramlat, a romantika ismertetőjegyei: a nemzeti múlt felé fordulás, a nagy ellentétek hangsúlyozása, a felélénkülő képzelet és a személyes hang.
A költemény keretes szerkezetű. A keretes szerkezetben az utolsó versszak (némi változtatással) megismétli az első versszakot. Az első szakaszban Isten áldását kéri a költő a magyarságra, a befejezőben pedig azt, hogy szánja meg Isten a sokat szenvedett magyarokat. Ebben fokozást érzünk.
A versben a történelmi megpróbáltatásokat kétszer annyi versszak idézi fel, mint a dicsőség évszázadait. A dicső múlt példái: 1. honfoglalás, 2. az Árpád-házi királyok alatti „felvirágozás”, 3. Mátyás győzelmei.
A „Hajh!” indulatszóval következik be a fordulat. Következnek a történelmi megrázkódtatások: 1. tatárdúlás, 2. török hódítás, 3. a megvert szabadságharcosok bujdosása. Megszólal a költeményben a nemzeti önbírálat is: Kölcsey a magyarság lelkiismeretét ébreszti, s a bűntudatot szítja fel versében. Nem csak az ellenség túlereje, hanem a belső viszály is részese volt az ország romlásának: „Hajh, de bűneink miatt /
Gyúlt harag kebledben”; és „Hányszor támadt tenfiad /
Szép hazám, kebledre”.
A „vérözön” és a „lángtenger” a vérbe fojtott szabadságtörekvésekre vonatkozik. Erre a hősi múltra utal a versben a Rákóczi-nóta egyik rímpárja, a tép—nép, melyet Kölcsey a vers belsejébe rejtett. A Rákóczi-nótában így fordul elő ez a rím: „Jaj, régi szép magyar nép, /
Az ellenség téged mikép /
Szaggat és tép”.
A Himnusz a nagy ellentétek verse. A kudarcok, vereségek sorozata éles ellentétben áll a régi sikerekkel.
1. Az örömöt és a gyászt költői képek idézik fel. Isten haragvását ilyen szavakkal festi elénk: „Gyúlt harag kebledben, /
S elsújtád villámidat /
Dörgő fellegedben”. A komor hangzású szavak megjelenítik a végzetes csatákat, a tatár és török dúlást: „Most rabló mongol nyilát /
Zúgattad felettünk, /
Majd töröktől rabigát /
Vállainkra vettünk.”
2. Sajátos szórend fejezi ki az ellenség győzelmeiről festett kép komorságát: „Hányszor zengett ajkain /
Ozmán vad népének /
Vert hadunk csonthalmain /
Győzedelmi ének!”
3. A kifejezés eszköze az ellentét: a bujdosó nem lelte „honját a hazában”. A szó eleji h hangok ismétlése alliteráció. Érezteti: saját hazájában sem talál otthonra az üldözött.
4. Ellentétek érzékeltetik a nép hányattatását: „Bércre hág és völgybe száll”; „bú s kétség”; „vérözön” és „lángtenger”. A vár helyén kőhalom maradt, kedv s öröm helyett halálhörgés, siralom hallatszik az országban.
Hiábavaló volt a rengeteg áldozat: „…szabadság nem virúl /
A holtnak véréből”. Ez a költemény középponti gondolata.„Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni” — írja Babits Mihály. A szenvedések özöne sem hozta meg a legfontosabbat: a szabadságot. A reménytelenségben már csak Isten segíthet. Ezért hangzik fel újból, még mélyebbről a fohász Istenhez.
A Himnusz a magyar nemzet imádsága. Erkel Ferenc megzenésítésében vált nemzeti himnuszunkká; a jelentősebb nemzeti ünnepek, sportesemények alkalmával, a Magyar Rádió és a Televízió éjjeli műsorzárásakor mindig elhangzik.
Először 1844-ben csendült fel a pesti Nemzeti Színházban.
|
|
|
