magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

Népmese
Magyar népdalok
Erdő nincsen zöld ág nélkül
Hej, halászok, halászok
Weöres Sándor gyermekdalaiból
Szán megy el az ablakod alatt
Haragosi
Suttog a fenyves
Két vers a kuruc korból
Csinom Palkó
Zöld erdő harmatát
Kölcsey Ferenc: Himnusz
Vörösmarty Mihály: Szózat
Petőfi Sándor
János vitéz
A négyökrös szekér
Nemzeti dal
Arany János
Arany János: Toldi (részlet)
Családi kör
Rege a csodaszarvasról
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Ady Endre: Szent Margit legendája
József Attila: Perc
Versek az édesanyához
Petőfi Sándor: Füstbement terv
József Attila: Mama
Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa
Dalok karácsonyra
Szent karácsony éjszakáján
Csanádi Imre: Karácsony fája
József Attila: Betlehemi királyok
Magyar irodalom 2. (A. J.)
Janus Pannonius: Pannonia dicsérete
Balassi Bálint: Egy katonaének
Csokonai Vitéz Mihály
A Reményhez
Petőfi Sándor
Szeptember végén
Egy gondolat bánt engemet
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Arany János: A walesi bárdok
Mikszáth Kálmán: A néhai bárány
Ady Endre
Szent Margit legendája
A föl-földobott kő
Utálatos, szerelmes nációm
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Babits Mihály: Hazám! Az igazi ország
Füst Milán: A magyarokhoz
József Attila: Bukj föl az árból
Radnóti Miklós: Nem tudhatom
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Nagy László. Ki viszi át a szerelmet , Tűz
Ajánlott olvasmányok és filmek
MAGYAR IRODALOM (A. J.)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

Népmese
A GYÉMÁNTKRAJCÁR

Magyar népmese, Benedek Elek feldolgozása

Egyszer volt egy szegény asszony, s annak egy kakaskája. Egyszer a kakas, amint a szemétdombon kapirgál, kikapar egy gyémántkrajcárt, fölkapja nagy örömmel, s szalad elé az udvaron, hadd adja az asszonyának. De történetesen éppen arra járt a török császár, megállította a kakast.

— Állj meg, kakas, add nekem azt a gyémántkrajcárt!

— Dehogy adom — mondta a kakas —, úgyis elég szegény az asszonyom, jó lesz annak.

No bizony, ha nem adta, a török császár megfogta, elvette tőle a gyémántkrajcárt, hazavitte, s betette a kincseskamrájába. Pedig ott annyi volt az arany, ezüst, a gyémánt, hogy elég lett volna az egész világnak.

Hej, istenem, megharagudott a kakaska, szaladott mindenütt a török császár után, a török császár udvarában felszállott a kerítésre, s elkezdett kukorikolni nagy hangosan:

— Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcáromat!

A török császár elhessegette a kakast a kerítésről, de a kerítésről a kapura szállt, s onnét is azt kiabálta:

— Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcáromat!

Mikor a kapuról is elhessegették, megint a kerítésre, kerítésről kútágasra szállott, s mind csak azt kiabálta:

— Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!!

Mit volt mit tenni a török császárnak, nagy mérgesen bement a palotájának legbelső szobájába, hogy ne hallja a kakas kukurikolását. De hiába ment be, mert akkor meg a kis kakas az ablak párkányára szállott, onnét kiabálta:

— Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!!

Nem volt nyugta a török császárnak, kikiáltott nagy mérgesen a szolgálónak, hogy fogja meg a kakast, s dobja bele a kútba. Szaladt a szolgáló, megfogta a kakaskát, beledobta a kútba. De a kis kakas nem halt belé, mert csak azt mondta:

— Szídd fel, begyem, a vizet, szídd fel, begyem, a vizet! — s mind egy cseppig felszívta, ami víz a kútban volt.

Azzal kirepült a kútból, szállott ismét a török császár ablakába, s kukurikolt nagy begyesen:

— Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!!

— Ejnye, ilyen-olyan teremtette! — káromkodott a török császár —, hát mégis él az a hitvány kakas?! Hej, szolgáló, fogd meg, s vesd az égő kemencébe!

Szalad a szolgáló, megfogja a kakast, s bedobja az égő kemencébe. Hanem a kakaskát a tűz sem égette meg, mert amikor a kemencébe vetették, elkezdett kotyogni:

— Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! S hát csakugyan kifolyt a begyéből a sok víz, s egyszeriben elaludt a tűz. Bezzeg hogy repült ismét a török császár ablakába, s kukurikolt, ahogy csak a torkán kifért:

— Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!!

Hej, uramteremtőm, mérgelődött a török császár, dúlt-fúlt szörnyű nagy haragjában, kiabált, káromkodott, hogy egy ilyen hitvány kakaskát sem tudnak elpusztítani. Volt a kertjében egy nagy darázsfészek, s parancsolta a szolgálónak:

— Hé, szolgáló, dobd a kakast a darázsfészekbe, hadd csípjék agyon a darazsak!

Szalad a szolgáló, megfogja a kakast, viszi a kertbe, beledobja a darázsfészekbe. De a kakaskát a darazsak sem csípték agyon, mert csak szólt a begyének:

— Szídd fel, begyem, a darázst! — s amennyi darázs volt, mind felszítta.

Uccu, szállott egyszeriben a török császár ablakába, s kukurikolt, hogy zengett belé a palota:

— Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!!

— No, megállj, kakas — mondotta a török császár —, mindjárt nem kukurikolsz te!

Parancsolta a szolgálónak, hogy hozza be a kakaskát tüstént.

Szalad a szolgáló, hozza a kakaskát, megfogja a török császár, s bedugja a bugyogójába. Olyan bő volt ez a bugyogó, hogy kilenc kutyakölyök jól elfért volna benne, meg sem kottyant a kakaska.

— No — mondta a török császár —, itt most kukurikolhatsz.

A kakaska nem kukurikolt, csak kotyogott magában:

— Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a császárt!

Kiszállnak a darazsak, csípik, marják a császárt. Táncol, ordít a császár, nem tudta, mit csináljon nagy kínjában. Mit volt mit tenni, kieresztette a kakaskát, s mondta a szolgálónak:

— Eredj, vidd a kincseskamrámba, hadd vegye vissza a gyémántkrajcárkáját, mert különben ő pusztít el engem.

Vitték a kakast a kincseskamrába, s hát ott kádaslag állott a tenger sok ezüst, arany s gyémánt. Ott ragyogott, tündökölt a gyémántkrajcárka is. No hiszen, jó helyre kerekedett a kakaska. Mondta egyszeriben:

— Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel begyem, a sok pénzt!

Felszítt egy kád ezüstöt, meg se kottyant neki; felszítt egy kád aranyat, no, most volt valami a begyében; felszítt egy kád gyémántot, no, ez éppen elég volt. Uccu, szaladt a kakaska nagy örömmel, hazáig meg sem állott. Ott azt a sok pénzt az asszonyának mind kieresztette. Bezzeg azután az asszonynak jó volt dolga, sóra, fára nem volt gondja.

Még ma is élne, ha meg nem halt volna.



NÉPMESE

A magyar népmesék a paraszti nép vágyait, bánatát és örömét fejezik ki. Sok változatban maradtak fenn. Szájról szájra terjedtek, s a közös mesekincshez kiki hozzátette a magáét. A gyémántkrajcárnak is több változata van; Benedek Elek (1859—1929) — e változat írója — a legnépszerűbb meseírók közé tartozik; főleg a székelyek mesekincséből merített, de a világ minden tájának meséiből is sokat feldolgozott.

Ez a mese a török időket idézi: a magyar szegényasszony kiskakasa visszaszerzi a török császártól az elrabolt gyémántkrajcárt, s két kád kinccsel megtoldva juttatja azt vissza gazdájának. Ebből is leszűrhetjük a szabályt: a mese a nép vágyait, örömeit fejezi ki.

Jellegzetes meseszavak fordulnak elő a mese elején: „Egyszer volt…” s a végén: „Még ma is élne, ha meg nem halt volna.”


© Bethlen Gábor Alapítvány