magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

A MAGYAR NYELV TÖRTÉNETE (A. J.)
Jövevényszavaink
Az első összefüggő magyar nyelvű írásos emlékek
Reformáció és ellenreformáció
Reneszánsz és barokk
Felvilágosodás és nyelvújítás
Reformkor
Irodalmi nyelvünk megszilárdulása
Névtelen és híres nyelvművelők
Magyar nyelvismeret (A. J.)
Beszéd és írás; hangok és betűk
A magyar ábécé
Mi különbözteti meg a magyar nyelvet a többi nyelvtől?
Nyelvünk és a költői formák
Köznyelv és nyelvjárások
A magyar nyelv helye a földkerekségen
MAGYAR NYELVISMERET (A.J.)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

Mi különbözteti meg a magyar nyelvet a többi nyelvtől?
Ez a kérdés első hallásra könnyen megválaszolható. Bárki rávághatja, hogy másképpen hangzik, mint a többi, és csak hosszas tanulással sajátítható el.

A nyelvek azonban nemcsak hangzásukban, szóhasználatukban és írásmódjukban térnek el egymástól, hanem szabályokba foglalt nyelvtani rendszerükben is. Néhány példával szemléltetjük, milyen alapvető sajátságok jellemzik a magyar nyelvet, illetve, hogy a magyar nyelvet mi különbözteti meg a többitől. (A nagy területen beszélt indoeurópai — germán, latin és szláv — nyelveket vesszük alapul.)

1. A magyar nyelv kötött hangsúlyú. A hangsúlyt a szavak elejére helyezzük, még akkor is, ha a kérdő hangsúllyal ejtett mondatban a mondatlejtés megváltozik.

2. Nincsenek nyelvtani nemek. Az indoeurópai nyelvek többségében hímnemű, nőnemű és semlegesnemű szavakat különböztetünk meg. A megkülönböztetés az igeragozásra is kiterjedhet. A magyarban nem teszünk különbséget a szavak közt a nemek szerint, ezért hímnemű, nőnemű és semlegesnemű névszó- és igeragozás sincsen. Csupán a szavak jelentése utal arra, hogy valaki, valami férfi-e vagy nő, fiú-e vagy lány, illetve hímnemű, nőnemű vagy semlegesnemű.

3. Ragozó nyelv. Az európai nyelvek nagy részétől az különbözteti meg a magyart, hogy nem nyelvtani esetekben helyezi el a mondatba illeszkedő névszókat, hanem ragozással illeszti be őket a mondatba.

A magyar ragozás rendkívül változatos és szerteágazó. Nemcsak a névszókat (főnév, melléknév, számnév, névmás) és az igéket, hanem még a névutókat is ragozzuk — pl.: mögöttem, mögötted, mögötte, mögöttünk, mögöttetek, mögöttük. (Nyomatékosítva: énmögöttem, temögötted stb.)

4. Hangrend. A magyar egyszerű (nem összetett) szavak vagy mély, vagy magas hangrendűek. A mély hangrendű szavakban csak mély és semleges magánhangzók fordulnak elő. A magas hangrendű szavakban csak magas magánhangzók lehetnek.

Ehhez tudni kell, hogy mely magánhangzók tartoznak a magyarban a mély, melyek a magas, és melyek a semleges magánhangzók közé.

Mély magánhangzók: a, á, o, ó, u, ú.

Magas magánhangzók: ö, ő, ü, ű, e, é, i, í.

Mély hangrendű szavak (csupa mély magánhangzóval): golyó, szabály, kutya.

Magas hangrendű szavak (csupa magas magánhangzóval): gyűrű, örül, hűvös.

Nem vonatkozik a szabály az összetett szavakra: a fazékfedő, a műhold, az űrhajó vagy a fürdősó mély és magas hangokat egyaránt tartalmaz. A hangrend szabálya alól azonban még azok az idegenből átvett szavak is ritkán jelentenek kivételt, amelyekben magas és mély hangok együtt fordulnak elő. A francia renaissance (ejtsd: röneszansz) reneszánszként honosodott meg a magyarban. Több idegen eredetű szóban mégis megmaradt a kétféle hang, pl.: sofőr, operatőr, valőr, manőver, malőr, kosztüm.

A magas hangok közül az e, é, i és í együtt szerepelhet egy szóban mély magánhangzókkal (állít, hiba, hadi), a többi nem.

5. A toldalékok hangrendi illeszkedése. Nemcsak az alapszavakra, hanem a toldalékok használatára is kiterjed a hangrendi törvény. Mély hangrendű szavakhoz csak mély hangú, magas hangrendű szavakhoz csak magas hangú toldalékok járulnak.

Példa mély hangrendi ragozásra: írok, írsz, ír, írunk, írtok, írnak.

Magas hangrendi ragozás: örülök, örülsz, örül, örülünk, örültök, örülnek; értem, érted, érti, értjük, értitek, értik.

Nemcsak az igeragozásra, hanem a főnévragozásra is érvényes a magánhangzók illeszkedése.

Mély hangrendű szóhoz mély toldalékok járulnak: házam, házad, háza, házunk, házatok, házuk.

Magas hangrendű szóhoz magas toldalékok illeszkednek: földem, földed, földje, földünk, földetek, földjük.

A további toldalékokra is érvényes az illeszkedési szabály: házamban, házamból, házamhoz stb.; földemnek, földednek, földjének stb.

6. Elöljárók helyett ragok és névutók. A névszók mondatbeli viszonyát a szó végéhez ragasztott toldalékokkal (ragokkal, jelekkel) vagy a névszó után tett névutóval fejezzük ki. Ragokkal: házainkban, kertedben, virágunkat. Névutókkal: a fa előtt, az asztal alatt, a magyarságismeret-óra után. (Az indoeurópai nyelvekben a névszó elé helyezett szócska, a prepozíció — elöljáró — jelzi, hogy a névszónak milyen a viszonya a mondat többi részéhez: in the house; before the tree.)

A házainkban szóalak a többes szám első személyű birtokos személyjel (-nk) után egy helyhatározóragot tartalmaz (-ban).

7. Birtokos személyjel. A birtokos személyét a főnévhez csatolt személyjellel jelöljük: könyvem, könyved, könyve stb., nem úgy, mint az indoeurópai nyelvekben, amelyekben birtokos névmást használnak a birtok előtt (my book, your book, his, her, its book).

8. A ragok és a névutók hármas alakja (locativus, ablativus, lativus) és a ragok magas és mély hangrendi változata: -ban, ben; -ba, -be; -ból, -ből, -tól, -től, illetve alatt, alá, alól; mögött, mögé, mögül.

9. Kétféle igeragozás. A magyarban alanyi és tárgyas ragozás a lehet a tárgyas igének. (Nem mindnek: például a jár, megy, alszik igének például — bizonyos beszédhelyzetektől eltekintve — csak alanyi ragozása van).

Alanyi és tárgyas ragozása lehetséges pl. az eszik, iszik, játszik igének.

Alanyi: eszem, eszel, eszik, eszünk, esztek, esznek.

Tárgyas: eszem, eszed, eszi, esszük, eszitek, eszik.

A magyarul tanuló idegen anyanyelvűek szerint ez a kétféle igeragozás sajátítható el legnehezebben. De a tárgyas ragozásnak van előnye. Egy szóval fejezzük ki azt, amit más nyelvben hárommal mondanak: szeretlek (I love you; ich liebe dich); látom (I see him; ich sehe ihn).

10. Ikes igék. Az igék egy része egyes szám 3. személyben -ik végződésű (eszik, iszik, játszik stb.). Ezek ragozása részben eltér a többiétől. Pl.: eszem, eszel, eszik, eszünk, esztek, esznek. Az eltérés a nem ikes ragozástól itt az egyes számban mutatkozik. (Az iktelen ül igét így ragozzuk: ülök, ülsz, ül, ülünk, ültök, ülnek). Az ikes ragozás a feltételes módban is eltér vagy eltérhet a nem ikestől. Pl. a játszanék vagy a játszhatnék mellett helyes a játszanám, játszhatnám is. Egyes szám harmadik személyben a játszana mellett használatos a kissé régies játszanék is, többes szám első személyben a játszhatnánk mellett helyes a kissé régies játszhatnók is.

11. Jelentésmódosító igekötők. Az ige elé helyezett igekötőkkel jelentősen megváltoztathatjuk az ige értelmét. Egészen mást jelent a játszik ige, mint a megjátszik (alakoskodik), az eljátszik (egy lehetőséget vagy egy szerepet), a rájátszik (fokoz, eltúloz) vagy a kijátszik (megkerüli a szabályokat, rászed, becsap).

12. A toldalékolás hármas rendje. Háromféle toldalék van a magyarban: a képző, a jel és a rag. Ebben a sorrendben is követhetik egymást.

Képzőnek azt a toldalékot nevezzük, amely megváltoztatja a szó értelmét. Pl.: ember — emberség; játék — játékos — játszás — játszadozás. Nyelvünket a képzők gazdagsága jellemzi.

A jel olyan toldalék, amely kifejezi, hogy

a) valamiről egyes számban vagy többes számban beszélünk — a többes szám jele a k, pl.: emberek, játékok, házak;

b) valami a birtoka valaminek — ez az birtokos személyjel. Ez jellegzetesen magyar toldalékolási mód, pl.: Péteré, házé, játéké.

A rag olyan toldalék, amellyel egy szót a mondatba illesztünk. Például: Péternek megmondtam, hogy tegye helyére a játékot. Itt a játék szót a -t tárgyraggal láttuk el, mellyel kifejeztük, hogy mire irányuljon Péter cselekvése.

13. A magyar kedveli az egyes számot. A számnevek után a magyar egyes számot használ. Érvényes ez a határozott számnevekre — pl.: két angyal, három ördög, harmincnyolc darab — és a határozatlan számnevekre — pl.: néhány elefánt, rengeteg szúnyog, sok eszkimó, kevés fóka. A tömegesen megjelenő dolgokat is egyes számba tesszük: sok krumpli, kevés cseresznye.

14. A páros dolgok egyes számban állnak. A páros testrészek és tárgyak nevét egyes számba tesszük — pl.: a sasnak éles szeme van, nem fázik a fülem, illetve Éva kinőtte a cipőjét, Pali elvesztette a korcsolyáját.

15. Tagadóige. A tagadást tagadóigével fejezzük ki, mely állhat egyes vagy többes számban, de harmadik személyben használjuk: nincs tehenem, nincsenek lovaim.

16. Kérdőszócska. Nyelvünk egyedi jelenségei közé tartozik az -e kérdőszócska. Kötőjellel illesztjük a kérdéses szóhoz, többnyire az állítmányhoz, de olykor más mondatrészhez is. Pl.: megetted-e az ebédet?; hogy döntöttél, így-e vagy úgy?; melyiket etted meg, a Péterét-e vagy a Pálét?

17. Mellérendelés. A magyar nyelv — a némettől, franciától eltérően — jobban kedveli a mellérendelő, mint az alárendelő mondatösszetételeket. Ez nem törvényszerű: bonyolult gondolatokat nehezen tudnánk megfogalmazni csupa mellérendelt mondattal. A költők műveiben mindkétfajta összetett mondatra találunk példákat.

Mellérendelő összetétel: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” (Arany János: Toldi.)

Alárendelő összetétel:
„Egész úton hazafelé
Azon gondolkodám,
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám.”
(Petőfi Sándor: Füstbement terv)


18. Hangzókészletünk sajátságai. Hangzókészletünk számos sajátságot mutat — az y segítségével alkotott gy, ly, ny és ty meg a többi kétjegyű mássalhangzó, a cs, dz, sz és a zs éppúgy magyar jellegzetességnek nevezhető, mint a magánhangzók rövid és hosszú változatai. Ezek többsége más nyelvekben is előfordul, de másképpen írják őket. Sok nyelvben vannak rövid és hosszú magánhangzók, csak írásban másképpen jelölik a különbséget. Az angolok pl. sokszor kettős ee-vel vagy ea-val jelölik azt a hangot, amelyet mi hosszú í-nek írunk.

19. Sajátos névelőhasználat. A tulajdonnevek előtt nem áll névelő, csak ha a névelő a tulajdonnév utáni szóra vonatkozik. Péter ír — de: a Pétertől kért tollal írok. Ennél is furcsább, hogy a tó-, folyó- és hegyneveket névelővel, a helységnevek egy részét viszont névelő nélkül mondjuk: megyek a János-hegyre; itt folyik a Duna — de: Pestre utazom, Kecskeméten lakom, Erdélyben jártam; de: az Alföldön élek, a Kiskunságban születtem. Az időt meghatározó szavak egy része előtt általában nem használunk névelőt: tegnap meghűltem; holnap utazom — de: esett az éjjel; az idén (ez idén) nősülök. A jelzős szerkezet is kivétel: a tegnapi meccsen győztünk.

20. Magánhangzók és mássalhangzók aránya; a hangtorlódás kerülése. A magyarban valamivel több a magánhangzó, mint a mássalhangzó. A magyar kerüli a mássalhangzó-torlódást, ezért ritkán fordul elő, hogy egy szón belül kettőnél több mássalhangzó áll egymás mellett. Szemlélteti ezt pl. a porkoláb szavunk (jelentése sokáig várnagy, később börtönőr), melyet a német Burggrafból vettünk át, feloldva benne a mássalhangzó-torlódást.

21. A magyar személynevekben a családnév megelőzi a keresztnevet (az angoltól, franciától, orosztól eltérően): Kis János, Berzsenyi Dániel. Ez nem azzal függ össze, hogy a melléknév a főnév előtt áll (ez az angolban, franciában is így van, s a családnév mégis a keresztnév után áll), hanem azzal, hogy nálunk a bővítmény általában megelőzi az alaptagot, a jelző a jelzett szót.

22. A szóvégi h egyes magyar szavakban néma: düh, oláh, méh (a rovar) (ejtsd: dü, olá, mé). A -val, -vel ragos változatokban v-t használunk (pléhvel, oláhval, méhvel). Kivétel pl. a női testrész (méh, méhhel).

23. A magyar nyelv természetéhez hozzátartozik, hogy kedveli a képszerű kifejezéseket, pl. az olyan állandósult szókapcsolatokat, amelyek egy bizonyos helyzet általánosításából származnak. Ezeket szólásoknak nevezzük. (Pl. a könnyen és gyorsan végrehajtott cselekvést a mint a pinty tréfás hasonlattal érzékeltethetjük: úgy megoldotta a feladatot, mint a pinty). Az irodalomból elterjedt fordulatok a szállóigék — pl.: Egy, csak egy legény van talpon a vidéken (Arany János: Toldi).

24. Rámutató jellegű határozott névelő. A magyar határozott névelő (a, az) mutatószóból (az) ered. A mássalhangzó-torlódás elkerülése kedvéért alkalmazkodik az utána következő szóhoz (a fa; az ujj). Mintegy rámutat a névszóra, általában a mondat alanyára, tárgyára: A fiú megette az almát.

— Gyűjts további szabályokat, általános tulajdonságokat a magyar nyelvről, amelyek megkülönböztetik a többi nyelvtől! Figyeld meg például, mikor használ a magyar segédigét (volt, van, lesz, fog stb. és ezek ragozott alakjait: voltam, voltál, volt stb.), s mikor nem! Állapítsd meg, hogy pl. az angolnál, németnél vagy más nyelvnél ritkábban vagy gyakrabban használ-e a magyar segédigét! (Pl.: tegnap megrándult a bokám; ma nem esik az eső; holnap elmegyek vásárolni —, illetve a ruha be van áztatva stb.) A tárgyas ragozású igékkel szívesebben párosítjuk a segédigéket — pl.: a Bibliában meg van írva. Helytelen azonban az alanyi ragozású ige mellett: ,el van menve’.

© Bethlen Gábor Alapítvány