magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

„Árpád jöve magyar néppel”
„A magyarok nyilaitól ments meg Urunk minket”
Az államalapító Szent István
A Szent lovagkirály
A középkori Magyarország első fénykora
Magyarország pusztulása és a második országalapítás
Szentekkel ékes Pannónia
Az utolsó aranyágacska
Az Árpádok utódai: Anjouk a magyar trónon
Zsigmond, a diplomata uralkodó
A törökverő Hunyadi János
A magyar középkor utolsó nagy uralkodója: Hunyadi Mátyás
A Jagellók kora
Az egységes magyar állam bukása: Mohács
A három részre szakadt Magyarország
A hitújítás Magyarországon
A tizenötéves háború és a Bocskai-felkelés
Erdély aranykora
A királyi Magyarország
Katolikus megújulás és ellenreformáció
A török kiűzése és az új ország
A Rákóczi-szabadságharc
Királynő a magyar trónon
A „kalapos király” és a napóleoni háborúk kora
A reformok kora
„Száz vasutat, ezeret!”
Forradalom Pesten
A szabadságharc
Önkény és kiegyezés
A dualizmus kora
Az ezredévtől a világháborúig
A világ lángba borul
Forrongó Magyarország
A trianoni béke és az ország talpra állása
Felemelkedés – de milyen áron?
A második világégés
Demokráciától a diktatúráig
A diktatúra évei
Amikor a világ Magyarországra figyelt
Terror és restauráció
Az új demokrácia születésének első évtizede
MAGYAR TÖRTÉNELEM (H. P.)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

Terror és restauráció
A forradalom vérbe fojtása után Kádár János és vezetőtársainak legfontosabb célja a rend megszilárdítása volt. Tudták, hogy az 1956 előtti intézmények és személyek gyűlöletesek az emberek szemében. Rákosit nem engedték vissza a Szovjetunióból. Átkeresztelték a pártot is. A Magyar Dolgozók Pártja helyett a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) nevet kapta; a propaganda hatására két év alatt csaknem 400 ezren léptek be soraiba. Leszerelték a pufajkásokat, helyükbe később az önkéntesekből álló munkásőrség lépett. Az új címek mögött azonban javarészt a régi emberek, és nemegyszer a régi módszerek voltak fellelhetők.

Az 1960-as évek elején több neves börtönbe zárt értelmiségit bocsátottak szabadon. 1963-ban a forradalmárok java része is visszatérhetett családjához. Kádárék a külföldnek, Nyugat-Európának és Amerikának be akarták bizonyítani, hogy az 1956-os események (melyeket ők ellenforradalomnak neveztek) csak véletlenül következtek be. A kedvező kép kialakítása érdekében nem alkalmaztak olyan nyílt terrort, mint a Rákosi-diktatúra idejében.

1959-től szovjet biztatásra a hatalom folytatta a parasztok termelőszövetkezetbe kényszerítését, de néhány évvel később már megengedték, hogy a dolgozók kisebb földterületeket megtartsanak, azon termeljenek, s állatokat, tehenet, sertést neveljenek. A háztáji gazdaságnak nevezett intézmény javította a falusiak életszínvonalát. A szociális helyzet javítására a városokban is törekedtek. Ha kis számban is, de megengedték magántulajdonban lévő boltok, műhelyek működését. Ezt a hivatalok magánszektornak hívták, de a nép egy korabeli kabarétréfa nyomán csak „maszekokként” emlegette tulajdonosaikat, bérlőiket.

Az 1960-as évekre kiderült, hogy az ötévenként előre meghatározott tervek alapján, központi parancsszóval irányított gazdaság nem tartható fenn változatlanul. Szakemberek a nyugati versenygazdasághoz való részleges visszatérést javasolták. Az 1968-as prágai tavasz reformmozgalmának elnyomása után a régi vágású kommunisták kerekedtek felül. A gazdasági reformokból csak kevés valósult meg. Mivel tartottak tőle, hogy az életszínvonal csökkenése újabb forradalomhoz vezethet, a hiányokat a Nyugatról felvett kölcsönökkel pótolták ki. Ennek árán sikerült viszonylagos jólétet teremteni. A rendszert külföldön sokan „gulyáskommunizmusnak” hívták. Az ország (és más országok) értelmisége úgy érezte, hogy a hatalom itthon kevésbé elnyomó, mint a többi szocialista országban: Magyarországot a „legvidámabb barakk” elnevezéssel illették. (Sokan „puha diktatúrának” nevezték.) Ugyanakkor a diktatúra ellenségeit, a demokráciát követelőket vagy akikre csak ilyen gyanú vetült, tovább üldözték. A rendszerrel szemben állók nem kaptak útlevelet, nem utazhattak Nyugatra. Több per indult papok és szerzetesek ellen, akik tiltakoztak a vallásszabadság hiánya miatt.

A nyolcvanas évek derekára kiderült, hogy a korábbi gazdaságpolitika nem vette figyelembe az ország valódi teljesítőképességét. A külföldi adósságok hatalmasra nőttek. Az életkörülmények újra romlani kezdtek. A dolgozók túlmunkával, másodállások vállalásával próbálták elkerülni az elszegényedést. Negyvenes éveik elején járó emberek haltak vagy rokkantak meg. Egyre kevesebb család mert gyermeket vállalni, az ország lakossága kezdett elöregedni és fogyni. Sokan újra a külföldre költözés gondolatával foglalkoztak. Az évtized végére a lakosság úgy érezte, hogy az országnak változtatnia kell az addigi politikán, reformokra van szükség.

A határokon túl élő magyarság helyzete különféleképp alakult az egyes országokban. Akik 1956-ban vagy még korábban Nyugat-Európába és a világ más szabad országaiba kerültek, többnyire igyekeztek megőrizni és gyermekeiknek átadni anyanyelvüket és hazaszeretetüket. Ebben a távolságon kívül általában semmi sem akadályozta őket.

Egészen más volt a helyzet a szomszéd országok magyar lakosságával. Csehszlovákiába az 1940-es évek végén visszatérhettek ugyan a kényszermunkára hurcolt férfiak és asszonyok, de többnyire csak azon az áron, ha szlováknak vallották magukat. Anyanyelvüket 1948-ig még az utcán sem volt ajánlatos használniuk, de a következő években sem voltak ritkák a magyarellenes megnyilvánulások. Később lehetőségük nyílt ugyan kulturális egyesületek alapítására, alsó- és középfokú magyar iskolák is nyíltak, de az erőszakos szlovákosítás és a nemzetiségi elnyomás egészen nem szűnt meg sosem. (Magyar nyelvű egyetemi oktatás még e könyv születésekor sincs Szlovákiában.)

A Szovjetunió által bekebelezett Kárpátaljára Sztálin halála után lassanként visszatérhettek családjukhoz a táborokba elhurcolt emberek. A javarészt ruszinokat tömörítő, de nagyszámú magyar hívővel is bíró görög katolikus egyház azonban titokban volt kénytelen működni, állandó hatósági zaklatás közben. A Rómához hű felekezet csak a kommunizmus összeomlása után nyerte vissza a szabad vallásgyakorlás jogát. Bár bizonyos kulturális jogokat elnyert ugyan az e tájon élő magyar nép, a kommunista párt igyekezett meggátolni, hogy a magyar kisebbségnek saját értelmisége legyen. A Kárpátalján született orvosok, mérnökök, tanárok csak a Szovjetunió messzi tájain kaptak állást.

A magyar kisebbségnek 1958 után a legerőszakosabb elnyomással Romániában, Erdélyben kellett szembenéznie. A román párt vezetője, Gheorghiu-Dej és utóda, a rettegett diktátor, Nicolae Ceauşescu gyűlölte a magyarokat. Ez utóbbi a hetvenes-nyolcvanas években Rákosiéhoz hasonló személyi uralmat épített ki: magát a „Kárpátok géniuszaként” isteníttette. A romló életszínvonalért és gazdasági bajokért a kisebbségeket, elsősorban a magyarokat okolta. A kolozsvári magyar egyetemet megszüntette, és a Székelyföldön működő iskolák közül is sokat bezáratott.

Nemzetében Márton Áron püspök helytállása tartotta a lelket. A hatóságok 1955-ben kiengedték ugyan a börtönből, de további több mint tíz évig házi őrizetben tartották. Arra akarták rávenni, hogy tagadja meg a Rómához való hűséget, és működjön együtt a kommunista hatóságokkal. A püspök azonban ellenállt a fenyegetéseknek és ígéreteknek egyaránt. Papjait is erre biztatta. Halála, 1980 után sírja az erdélyi magyarok — katolikusok és protestánsok — közös emlékhelye lett.

Az elnyomás 1980 után fokozódott. Ceauşescu elhatározta, hogy a Székelyföld és Erdély kis falvait fölszámolja, és magyar lakosságukat románokkal keverve nagyobb településekre költözteti. Az addig is példátlan besúgóhálózat így még hatékonyabban működhetett volna. Úgy tűnt, hogy a romániai magyarság sehonnan sem várhat segítséget. A nyugati demokráciák kormányai (látszólagos szovjetellenessége miatt) támogatták Ceauşescut, Kádár János pedig 1977-es bukaresti látogatása során következetesen „magyarul beszélő román állampolgárokról” szól. Ezzel egyértelművé tette, hogy az erdélyi magyarsággal semmiféle sorsközösséget nem vállal. A magyar határőrség a menekülni próbáló magyarokat visszatoloncolta, bár tudta, hogy Romániában évtizedes börtön vár rájuk.

A többi állammal ellentétben Jugoszláviában viszonylag békében élhettek a magyarok. Különösen így volt ez 1956 után, amikor Belgrád és Budapest között rendeződtek a kapcsolatok. Tito, Jugoszlávia diktátora a magyarok és albánok példáján akarta a Nyugatnak megmutatni, hogy országában ismeretlen a kisebbség elnyomása.

© Bethlen Gábor Alapítvány