magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

„Árpád jöve magyar néppel”
„A magyarok nyilaitól ments meg Urunk minket”
Az államalapító Szent István
A Szent lovagkirály
A középkori Magyarország első fénykora
Magyarország pusztulása és a második országalapítás
Szentekkel ékes Pannónia
Az utolsó aranyágacska
Az Árpádok utódai: Anjouk a magyar trónon
Zsigmond, a diplomata uralkodó
A törökverő Hunyadi János
A magyar középkor utolsó nagy uralkodója: Hunyadi Mátyás
A Jagellók kora
Az egységes magyar állam bukása: Mohács
A három részre szakadt Magyarország
A hitújítás Magyarországon
A tizenötéves háború és a Bocskai-felkelés
Erdély aranykora
A királyi Magyarország
Katolikus megújulás és ellenreformáció
A török kiűzése és az új ország
A Rákóczi-szabadságharc
Királynő a magyar trónon
A „kalapos király” és a napóleoni háborúk kora
A reformok kora
„Száz vasutat, ezeret!”
Forradalom Pesten
A szabadságharc
Önkény és kiegyezés
A dualizmus kora
Az ezredévtől a világháborúig
A világ lángba borul
Forrongó Magyarország
A trianoni béke és az ország talpra állása
Felemelkedés – de milyen áron?
A második világégés
Demokráciától a diktatúráig
A diktatúra évei
Amikor a világ Magyarországra figyelt
Terror és restauráció
Az új demokrácia születésének első évtizede
MAGYAR TÖRTÉNELEM (H. P.)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

A diktatúra évei
A Kommunista Párt megszerezte a teljhatalmat. Az ország megfélemlítésére létrehozták a titkosrendőrséget, a rettegett Államvédelmi Hatóságot (az ÁVH-t az emberek korábbi neve, az Államvédelmi Osztály után általában ÁVO-nak, tagjait ávósoknak hívták). Az ÁVH elsőnek az egyházakat vette célba. 1948 karácsonyán letartóztatták Mindszenty József esztergomi érseket. Mindszenty korábban élesen tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen, és nem volt hajlandó a kommunistákkal tárgyalásba bocsátkozni. A bíróság hamis vádak alapján életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Az evangélikus püspököt, Ordass Lajost szintén bebörtönözték. Ravasz Lászlót, a református egyház magyarországi első emberét, tudós lelkészét lemondásra kényszerítették. Elítélték Grősz József kalocsai érseket, aki pedig hajlandó volt engedményeket tenni a hatalomnak. Üldözték az alacsonyabb beosztású lelkészeket is, a templomba járó hívőket pedig rendszeresen zaklatták. A megfélemlített egyháziakból a kommunista jelszavakat átvevő „békebizottságokat” hoztak létre.

Az ország az 1950-es évek elejére alig tért magához a háború okozta rombolásból és az óriási gazdasági veszteséget előidéző jóvátételből. A kommunista vezetők, Sztálin tanítása alapján, meg voltak győződve arról, hogy a harmadik világháború ki fog törni. Ezért hatalmas hadsereg és a fegyvergyártáshoz szükséges nehézipar megteremtését tűzték ki célul. Az állami kiadásokat a dolgozók életszínvonalának csökkentésével fedezték. A nyomorért a szerintük mindenütt jelen lévő ellenséget okolták a pártvezetők. Egymást követték a perek és a kivégzések. Recsken koncentrációs tábort alakítottak ki. Budapest és a nagyvárosok jómódú polgárait és az előző rendszer tisztviselőit, katona- és csendőrtisztjeit kitelepítették. Elhagyott lakásaikat a párt és az ÁVH alkalmazottai kapták meg.

A parasztságtól a beszolgáltatások során még a saját élelmét is elkobozták az állami tisztviselők. A falvak lakossága éhezett. Szovjet mintára kolhozokba, termelőszövetkezetekbe akarták beléptetni a parasztokat. Bűnbakként a legszorgalmasabb, nagyobb telekkel bíró gazdákat kezelték, őket kuláknak bélyegezték.

Az ötvenes évek elején az országon a rettegés lett úrrá. A kommunisták saját pártjukon belül is ellenségeket kerestek, akikre rá lehet fogni a nyomort és a hibákat. Rajk László belügyminisztert, aki maga is bűntársa volt Rákosinak a Mindszenty elleni és más perek koholásában, kémkedéssel gyanúsították, halálra ítélték és kivégezték. Előbb azonban kényszerítették, hogy a tárgyaláson vallja magát bűnösnek. Kádár János, aki részt vett Rajk elítélésében, nem sokkal később maga is börtönbe került.

A terror közepette Sztálint és Rákosit mint a párt vezérét szinte isteneknek kijáró tisztelettel, személyi kultusszal igyekeztek körülvenni. Minden év április 4-én megünnepeltették az országot megszálló szovjet hadsereget, a felszabadulást, mely újabb rabságot is jelentett. Hogy leplezzék a gazdaság bajait, az üzemekben, gyárakban „munkaversenyeket” hirdettek. A szovjet mintára „sztahanovistának” nevezett élmunkások jóval túlszárnyalták a termelés kitűzött szintjét. Minden ilyen esetről azt hirdették, hogy az az „imperialistákon aratott győzelem”. Így akarták a nyomorgó embereket mind jobb és több munkára késztetni. A „népi demokráciának” hívott rendszerben az ellenvélemények kimondásáért, a nyugati rádióadók hallgatásáért, sőt még egy politikai vicc elmondásáért is börtön járt. A filmek, a plakátok és az ünnepségek mind azt sugallták, hogy a nép boldog, a munkások elégedettek. Sokan hittek a hamis propagandának. Úgy gondolták, hogy minden rossz a „bölcs vezérek” tudta nélkül történik. 1953-ban, Sztálin halálakor sokan sírtak a nyílt utcán!

Az új szovjet vezetés (élén Hruscsov pártfőtitkárral) belátta, hogy a kommunizmus kiépítése a korábbi módon nem folytatható. Rákosit és Gerő Ernőt, aki a gazdasági ügyekért volt felelős, Moszkvába rendelték. Bár Rákosi megtarthatta a párt főtitkárságát, a miniszterelnökséget Nagy Imrének kellett átadnia.

Nagy Imre az első, 1945 utáni kormányban földművelésügyi miniszter volt. Nevét a nép a földosztással fonta össze. Tervei közt az iparfejlesztés lassítása, az életszínvonal emelése és a parasztságot sújtó intézkedések enyhítése szerepelt. Feloszlatta a kényszermunkatáborokat. 25 ezer ártatlanul elítélt ember térhetett vissza a családjához. A falvakra nehezedő terhek csökkentek. Szabadon engedték a korábban elítélt kommunista vezetőket is. Kádár János is Nagy Imre intézkedése nyomán hagyhatta el a börtönt. Rákosi és hívei elítélték ezeket az intézkedéseket. Moszkvában igyekeztek megbuktatni Nagy Imrét.

1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság teljes jogú tagja lett a NATO-nak. Nemzetközi válság tört ki, és a szovjet vezetők a fegyvergyártás újbóli fokozása mellett döntöttek. A szocialista országok hadseregeinek bevonásával megalakították a NATO-val szemben álló szövetséget. Ezt Varsói Szerződésnek nevezték.

Hruscsov Moszkvába rendelte a magyar párt vezetését. A miniszterelnököt felelősségre vonta amiatt, hogy Magyarország csökkentette a fegyveres erőkre kiadott összegeket és azért, mert az ipari termelés sem nőtt úgy, mint korábban. Nagy Imre azonban Hruscsov és elvtársai elképedésére visszautasította, hogy „jó kommunistaként” elítélje korábbi tetteit. Nagy Imrét leváltották. A tényleges hatalom újra a pártfőtitkáré, Rákosi Mátyásé lett.

A magyar társadalomban és a kommunisták soraiban azonban egyre többen voltak, akik nem akarták, hogy a korábbi rémületes évek visszatérjenek. Olyan szocialista országot szerettek volna megvalósítani, ahol demokrácia van, ahol a véleményeket szabadon ki lehet mondani. Ezt jelezték a Petőfi Körnek nevezett fórum vitái is. Az országban egyre nőtt az elégedetlenség. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetősége kénytelen volt megengedni, hogy a kivégzése után titokban elföldelt Rajk Lászlót ártatlannak nyilvánítsák, és októberben tisztes módon eltemessék. Az 1956. október 6-án a Kerepesi temetőben összegyűlt tömeg, amely Rajkot utolsó útjára kísérte, nem az egykori véreskezű belügyminisztert tisztelte, hanem a kommunista terror áldozatára emlékezett.

Október közepén a reformokra hajló lengyelországi pártvezetést a szovjetek katonai akcióval fenyegették meg. A magyar egyetemisták rokonszenvtüntetést szerveztek a lengyel munkások mellett. 1956. október 23-án kora délután százezres tömeg gyűlt össze a pesti Petőfi-szobornál.

© Bethlen Gábor Alapítvány