magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

„Árpád jöve magyar néppel”
„A magyarok nyilaitól ments meg Urunk minket”
Az államalapító Szent István
A Szent lovagkirály
A középkori Magyarország első fénykora
Magyarország pusztulása és a második országalapítás
Szentekkel ékes Pannónia
Az utolsó aranyágacska
Az Árpádok utódai: Anjouk a magyar trónon
Zsigmond, a diplomata uralkodó
A törökverő Hunyadi János
A magyar középkor utolsó nagy uralkodója: Hunyadi Mátyás
A Jagellók kora
Az egységes magyar állam bukása: Mohács
A három részre szakadt Magyarország
A hitújítás Magyarországon
A tizenötéves háború és a Bocskai-felkelés
Erdély aranykora
A királyi Magyarország
Katolikus megújulás és ellenreformáció
A török kiűzése és az új ország
A Rákóczi-szabadságharc
Királynő a magyar trónon
A „kalapos király” és a napóleoni háborúk kora
A reformok kora
„Száz vasutat, ezeret!”
Forradalom Pesten
A szabadságharc
Önkény és kiegyezés
A dualizmus kora
Az ezredévtől a világháborúig
A világ lángba borul
Forrongó Magyarország
A trianoni béke és az ország talpra állása
Felemelkedés – de milyen áron?
A második világégés
Demokráciától a diktatúráig
A diktatúra évei
Amikor a világ Magyarországra figyelt
Terror és restauráció
Az új demokrácia születésének első évtizede
MAGYAR TÖRTÉNELEM (H. P.)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

Az egységes magyar állam bukása: Mohács
II. Lajos holttesteNándorfehérvár 1521-es eleste után Szulejmán szultán kivárt. Tehette: a Magyarországról jövő hírek szerint csak kevesen voltak, akik felismerték a veszély nagyságát. Köztük volt Tomori Pál, a kalandos sorsot megélt kalocsai érsek. Tomori egyszerre volt ízig-vérig katona és elmélyülten imádkozó ferences barát. Maga az utóbbit, a szerzetességet tartotta fontosabbnak. Az érsekséget, amellyel együtt járt a hadakozás kötelessége is, csak a pápa parancsára fogadta el. Szent Ferenc rendjének barna csuháját hadvezérként, a kolostor csendjének elhagyása után sem vetette le soha többé. Ez a különös, csuhában járó hadvezér igyekezett felkészülni a török támadásra. 1523-ban egy had élén győzelmet is aratott a törökök felett. Újra megszervezte a dunai hadihajósokat, naszádosokat is. Erőfeszítései mégis kárba vesztek, mert az uralkodó nem tudott pénzt adni a katonaság és a várak fenntartására.

II. Lajos (1516—1526) korántsem volt annyira tehetetlen uralkodó, mint apja, II. Ulászló. Fiatal kora ellenére igyekezett megerősíteni hatalmát. Külföldi szövetségeseket keresett. Feleségül vette a német császár öccsének, Ferdinándnak a testvérét, Máriát. A házasságtól elsősorban a török elleni fegyveres és pénzbeli segítséget remélt. Reményében azonban csalatkoznia kellett. Ferdinánd ugyanis Ausztria anyagi erejét a francia királlyal harcoló V. Károly császárnak tartotta fenn.

Tomori Pál már 1525 őszén értesült arról, hogy a következő évben a szultán seregeivel megtámadja az országot. Ennek ellenére nem történt semmi a védelem megerősítésére. Így 1526 tavaszán, amikor a törökök csakugyan megindultak, sebtében kellett a magyar hadat összeszednie. Tomori javasolta, hogy a Száva, majd ennek átlépése után a Dráva mocsarainál állítsák meg az ellenséget, de ezzel elkéstek.

Brodarics István kancellár szerint, aki részletes leírást készített az eseményekről, a gyülekező csapatokhoz Budáról induló királyt egy baljós jel rémisztette meg. Nem messze a fővárostól, az uralkodó hátaslova kimúlt. A magyar katonaság két hadseregbe volt beosztva. A nagyobbik Tomori Pál parancsnoksága alatt lassan vonult a Duna mellett dél felé. A másik, valamivel kisebb, Szapolyai Jánossal, az erdélyi vajdával az élen Erdélyt védte. A vajda egymás után kapta az ellentmondó parancsokat, hogy csatlakozzon a fősereghez, vagy maradjon távol. Végül az utóbbit választotta. II. Lajos és tanácsadói a Mohács környéki vidéket választották ki a csata színhelyéül. Úgy tűnt, hogy a meglehetősen széles síkságon könnyen föl lehet állítani a hadat. A király mintegy 25 000 katonájával szemben a szultán legalább 60 000 ember felett parancsnokolt. A török sereg felszereltsége is jobb volt.

1526. augusztus 29-én a magyar had már hajnalban fölsorakozott, és várta a török támadást. Tomori hosszú vonalban állította fel a katonákat, azért, hogy ne keríthessék be őket. Két szélre a gyorsan mozgó, szablyával felszerelt lovasságot, középre pedig a gyalogságot rendelte. Hiába várakozott azonban a magyar sereg, a török had csak délután érkezett meg a csatatérre, s megkezdte a táborverést.Tomori, attól tartva, hogy emberei kimerülnek a várakozásban, támadást vezényelt. A magyar vitézek meg is indultak. A sereg jobb szárnya félresöpörte az ellenséget és véres rendet vágva nyomult előre. A szultán azonban számított erre. Lassan vonta vissza embereit, s a már győzelmet remélő magyar lovasok így hamar elszakadtak a gyalogosoktól, és nem hallhatták Tomori parancsait sem. A magukra maradt gyalogosokat csakhamar körülvették a törökök. Mohács síkságát hamarosan sok ezer lemészárolt magyar gyalogos katona vére borította el.

Látva a gyalogosok vesztét, a sereg többi része megriadt. Egyre többen próbálták az életüket futással menteni. A könnyűlovasok közül ez sokaknak sikerült is, de a nehézlovasságból csak nagyon kevesen élték túl az ütközetet. Sokan közülük, mivel nem ismerték a terepet, a csatamező szélén lévő mocsárba tévedtek, ahol lovaikkal együtt elmerülve fulladtak meg. Ez történt a királlyal is: II. Lajos, aki alig töltötte be életének huszadik évét, a Csele-patakban lelte halálát.

A török a győzelem másnapján megindult Buda felé. A várost könnyen bevette, ám nyolc nap elteltével kivonult onnan. Ennek okát nem tudjuk pontosan, talán Magyarország megszállásának költségeit sokallotta a szultán. Arra is számított, hogy akad olyan uralkodó, aki az ő hűbéreseként foglalja majd el a trónt (ekkor még a törökök sem tudták, hogy II. Lajos meghalt).


© Bethlen Gábor Alapítvány