magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

MAGYARORSZÁG: EURÓPA KICSIBEN (K. Gy. Cs.)
MI A MAGYAR? (K. Gy. Cs.)
A nemzetről és a nemzetjellemről
A nemzeti jelképek világa
A magyar címer és a nemzeti színek
A nemzeti ünnepek
Nemzeti jelképversek, énekek
A magyarság jelképvilágáról
A történelmi panteon
MAGYAROK ÉS SZOMSZÉDAIK (K. Gy. Cs.)
A MAGYAR ŐSTÖRTÉNETRŐL (B. I.)
Elképzelések a magyarság hun–szkíta eredetéről
Isten kardja
A hun-magyar rokonságról
Attila fiai
Csörsz árka
AZ URALTÓL–HUNGÁRIÁIG
MAGYAR NÉPISMERET, NEMZETI JELKÉPEK, ŐSTÖRTÉNET (KGYCS)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

A nemzetről és a nemzetjellemről
Amikor megkérdezzük, kik tartoznak a magyarok körébe, milyen alapon tartoznak össze, egy közösséget kívánunk elhatárolni, megkülönböztetni más közösségektől. Ha meg akarjuk határozni, ki magyar, vagy arra keressük a választ, mi teszi magyarrá a magyarokat, mindig más közösségekhez képest húzunk meg egy kört. Mondhatjuk úgy is, a nem magyaroktól különbözünk, s e különbözőségünkben vagyunk magyarok.

Magyar férfi SzékelyföldrőlMagyar nemzetről, magyarságról beszélünk, s bármennyire közkeletűnek látszik szóhasználatunk, szükséges néhány alapvető ismeretet elmondanunk magáról a nemzetről. A nemzet az európai civilizáció és a modern kor egyik alapfogalma. Ám ennek a fogalomnak a jelentése némiképp eltér egymástól az egyes európai nyelvekben. Angolul és franciául például a nation kifejezés jelentése egybeesik az államéval. Ebben a hagyományban a nemzet fogalmába elsősorban az illető állam polgárainak az összességét értik. Közép-Európában — vagyis nagyjából a német és az orosz nyelvterület közötti zónában — a nemzetek fejlődése történetileg másképp alakult. Hozzá kell tenni, a modern nemzet és nemzetállam gondolata Nyugat-Európából érkezett ide, egy olyan világba, ahol a 18—19. század fordulóján a népek nagy, többnemzetiségű, dinasztikus birodalmakban éltek. A legtöbb történelmi ország és tartomány soknemzetiségű, soknyelvű és sokfelekezetű volt. Ugyanazoknak a tájaknak a lakói különböző nyelveket beszéltek, eltérő vallásfelekezetekhez tartoztak. Más nyelven beszéltek a mágnások, máson a nemesek, megint más nyelvet használtak a polgárok, illetőleg a jobbágyok.

A nemzet fogalmában Közép-Európában sokkal jelentősebb hangsúlyt kapott a nyelv. Vagyis, hogy az összetartozás fő alapja a közös nyelv. „Nyelvében él a nemzet” — ezt nemcsak a magyarok vallják, hanem szinte mindegyik közép-európai nép. Más megközelítésben azt mondhatjuk, a nemzetnek kettős természete van: beszélhetünk róla mint politikai közösségről (államról), és beszélhetünk róla mint az azonos anyanyelvű emberek közösségéről.

A magyarságnál sem a 19., sem a 20. században nem esett egybe az anyanyelvi és a politikai közösség. 1920 előtt a Magyar Királyságban az ország lakóinak mintegy fele nem a magyart vallotta anyanyelvének. Azután pedig a magyar anyanyelvűek jelentős része — mintegy harmada — szomszédos országok polgára lett.

A magyar nemzet ma, a 3. évezred elején mindenekelőtt nyelvi-kulturális közösség. Ebben az értelemben beszélhetünk magyarságról is. Ennek a közösségnek a legnagyobb tömbje a Kárpát-medence közepén él, a Magyar Köztársaság állampolgáraként; rajtuk kívül számottevő magyar népcsoportok élnek kisebbségi sorban a szomszédos országokban: abszolút és relatív arányukat tekintve a legtöbben Romániában (Erdélyben, a Nagy-Alföld keleti sávjában), azután a Vajdaságban, továbbá Szlovákiában, Ukrajnában, Ausztriában, Horvátországban és Szlovéniában. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nagyvilág magyar szórványait sem, hiszen épp a 20. században jelentős számú magyar vándorolt ki szülőföldjéről — gazdasági vagy politikai okokból.

Hogy kit tekintünk magyarnak, e kérdésre egyszerű a felelet. Azt, aki magyarnak vallja magát. Mindenkit,
„Kit magyarrá tett értelem,
Parancs, sors, szándék, alkalom.”
— ahogy Ady Endre írja (A tavalyi cselédekhez).

A modern nemzet kialakulása hosszan tartó folyamat. Nyilvánvalóan magyarnak érezték magukat Árpád magyarjai vagy a későbbi századokban élő őseink. Ám az ő számukra, az ő csoporttudatukban más tartalmak és jelképek voltak meghatározóak. A honfoglaló magyaroknál például a nemzetséghez vagy a törzshöz tartozás volt elsődleges. A feudális világban pedig az volt a legfontosabb, ki melyik rendhez tartozik.

Berzsenyi Dániel költő (1776-1836) a korabeli magyar férfitípust jeleníti megAmikor a 19. században napirendre kerül az új típusú közösség megteremtése, „nemzetépítők” sora igyekszik megfogalmazni — tudatosan vagy nem tudatosan — , az identitásnak melyek a legfontosabb elemei. A reformkorban „nemzeti újjászületésről”, „nemzeti ébredésről” beszélnek, mintha aludt volna a nemzet évszázadokon keresztül, s most, a 19. század első felében kellene új életre ébreszteni. Kétségtelen, hogy a nemzettudatnak a történelmi emlékezet volt az egyik legfontosabb forrása. A nemzeti érzés felébresztéséhez a „régi dicsőség” képeivel kívántak biztatást adni a kortársaknak, amelyhez más és más kelléktár állt az egyes népek rendelkezésére. A magyar hagyományban a nemesi osztály eszmevilágát lehetett korszerűsíteni. S ebben igen fontos volt a történelmi ország folytonosságának gondolata, a honfoglalás (miszerint jogos örökségünket foglaltuk vissza) és az államalapítás dicső eseményétől a szabadságküzdelmeken át a jelenig. A rendi felkelések hagyományát például mintegy 400 esztendőn át tartó harcként értelmezték. Vagyis: ebben az értelmezésben a Habsburg-házzal folytatott küzdelem lényegében nemzeti szabadságharcok folyamata.

A magyarság a szabadság nemzete lett ebben a fölfogásban.
„Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat”
— írja a Szózatban Vörösmarty. A nemzeti közösség önmagáról alkotott képének nagyon fontos mozzanatáról van szó. A szabadságszerető magyar fogalma — különösen 1848 és 1956 után — a nagyvilágban is elterjedt, nemzetünk jellemzésének része lett. A modern nemzeti azonosságtudat megformálásban különösen nagy szerepe van az illető közösségről megfogalmazott — külső és belső — jellemzésnek. Egy nemzet saját magáról alkotott képe sohasem független attól, miképpen jellemzik más népek a szóban forgó közösséget. Ismeretes például, hogy a 18. században ausztriai és németországi fogadók falán ún. „népek tábláját” függesztettek ki, rajta fölsorolván az illető népre jellemző tulajdonságokat: miképpen viselkednek, milyen a természetük, öltözetük, külsejük. Gyakorlati célokat szolgált ez az útmutatás. Az volt a szerepe, mint manapság azoknak az interkulturális tanfolyamoknak, amelyeken elmagyarázzák például nyugati üzletembereknek, hogyan kell viselkedniük japán partnerekkel való tárgyalás közben, mire kell ügyelniük, miben különbözik az ő viselkedésük a miénktől, miből adódhatnak kellemetlen félreértések. Az általános vélekedés szerint egy-egy nemzeti kultúrára jellemzőek bizonyos viselkedésformák, gesztusok.

Vajon következik-e ebből, hogy az egyes nemzeteknek sajátos jellemük, karakterük van? Erre a fogas kérdésre nehéz válaszolni.

Évszázadok óta élnek bizonyos jellemzések a magyarokról, vérmérsékletünkről, viselkedési sajátosságainkról, külsőnkről. Leggyakrabban középmagas, barna bajuszos férfiakról és tűzről pattant, barna asszonyokról szólnak a leírások. „Se nem szőke, se nem barna — az igazi magyar fajta” — így a hazai szólás. Tulajdonságainkat tekintve szoktak beszélni a magyarok szalmalángtermészetéről, szenvedélyességéről, borúlátásáról. A 19. század végén például egy irodalomtörténészünk így írja le a magyarság jellemét: „Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga-melléki pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kucsmájában, párduckacagányban, izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. […] Nyugodt: nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát, s a messze pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit csak emberi szem egy pontról láthat.” Aromantikus kép a büszke keleti hódítót mutatja, a rettenthetetlen harcost, a végtelen puszták lovasát, kit nem lehet nyugalmából kizökkenteni. A„keleti közömbösséget” sokan tartották a magyarság jellegzetes tulajdonságának. Ugyanígy a pompakedvelést, a könnyen lelkesedő szalmalángtermészetet. Arany László így írt A hunok harcában:
„Te pedig, oh magyar!

mennyi üres látszat!
Mennyi hiú légvár és mennyi káprázat!
Délibábban úszol, csalfavizű árban,
Mely hol fényben mutat, hol csúnya hínárban.”


Szinyei Merse Pál: Pipacsos rétJellemzések, melyek megragadnak egy-egy tulajdonságot, fölnagyítanak egy magatartásformát, kissé néha túlozva. Megragadnak fontos jelenségeket, de közben általánosítanak. Nyilvánvalóan, a külső és a belső tulajdonságok az egész közösségre jellemzőek, az átlagot ragadják meg, s nem minden egyes személyt jellemeznek. Azt is hozzá kell tenni, hogy ezek a jellemzők ugyanúgy változhatnak a történelem folyamán, mint ahogy az egyes tulajdonságok más és más minősítést kaphatnak a különböző népeknél.

A tudomány világában azonban megoszlanak a vélemények arról, hogy vajon vane sajátos jellemük a nemzeteknek. Ha a nemzet jelleméről alkotott vélekedések csupán a képzelet — persze közösségi képzelet — eredményei is, az kétségtelen, hogy e jellemvonások hatása viszont történeti valóság.

A különböző nyelvet beszélő kulturális közösségek egymás közötti kapcsolataiban szükség van ilyen egyszerűsítő minősítésekre. A kölcsönös megismerkedésnek, kapcsolatnak feltétele, hogy valamiképpen elképzeljék a másik közösséget. Az a kép, amelyet saját nemzeti közösségünkről alkotunk, szintén nem független attól, hogyan látnak bennünket más közösségek. Például: azok a magyar tulajdonságok, amelyek a nemesi nemzet örökségéhez tartoznak — lovagiasság, bátorság, szabadságszeretet, mulatni tudás stb. — a lengyelek szemében például rokonszenvesek, a románok és a szlovákok számára viszont ellenszenvesek, mert az ő nemzeti önképükben saját népüket mint plebejus nemzetet (pásztorokat, parasztokat) jelenítik meg, szemben a magyarokkal, akik szemükben az urak, az elnyomók. A nemzetek saját magukról és másokról alkotott képében sok az egyszerűsítés és az előítélet.

Az emberiség kultúrája egyszerre egyetemes és nemzeti kultúrák gazdag szőttese. Rossz kérdés az egyetemes vagy a nemzeti elsőbbségét firtatni. Az európai civilizáció a sokszínűség világa. A nemzeti kultúra létezésének alapfeltétele a más nemzeti kultúrákkal való kapcsolat, amelynek során állandó cserefolyamatok mennek végbe közöttük, ösztönzések és hatások szünet nélküli munkálkodásában.

Nem véletlenül beszélünk nemzeti kultúráról. A nemzet jelenségének egyik magyarázata a sajátos jelképek, magatartásformák, értékek együttese. Viszonylagos állandóságát a közös történelmi emlékezet garantálja.

A közös jelképek megteremtése, elfogadtatása és szentesítése a közvélemény által — a nemzet megteremtésének alapvető feltétele. Értelmiségiek, „nemzetépítők” áldozatos munkájára van hozzá szükség. Közép-Európában és Magyarországon e munka elvégzésére — a tudósok mellett — elsősorban írók, költők vállalkoztak. Ők formálták meg a modern nemzetet megteremtő történeteket (mítoszokat) és jelképeket. Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János — hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbak közül — művei, költészete nélkül nem formálódott volna olyanná a magyar nemzet, mint amilyen ma.

A történelmi múlt, a nemzeti hősök, a haza tájai, a magyarság tulajdonságai magas színvonalú irodalmi művekben jelennek meg, a nemzet nagy írói formálják meg azt a képet — történetek és képek sorozatát —, amelynek megismerése nagyon hatásosan segíti az azonosulást a nemzettel. Mert a nemzettel való azonosulás az egyén számára is folyamat. A szülői házban kezdődik az anyanyelv elsajátításával, a templomban és az iskolában folytatódik. A közvetítésnek a leghatásosabb eszköze pedig az irodalom. Gondoljuk el, legtöbbünknek a török korról nem történeti munkák jutnak eszünkbe; a kép, amelyet őriz róla az emlékezetünk, elsősorban Gárdonyi regényének köszönhető. Bornemissza Gergely, Dobó István, az egri hősök alakja, izgalmas kalandok, áldozatkész hősiesség történeteiben elevenedik meg előttünk az Egri csillagok lapjairól.

A nyelv mint a nemzeti kutúra megjelenítője szintén befolyásolja a gondolkodásmódot. A külső régiókban a nyelv a magyar identitás legfőbb eleme.

© Bethlen Gábor Alapítvány