magyarsag.lap.hu Beállítás kezdőlapnak Bethlen Gábor Alapítvány

MAGYARORSZÁG: EURÓPA KICSIBEN (K. Gy. Cs.)
MI A MAGYAR? (K. Gy. Cs.)
A nemzetről és a nemzetjellemről
A nemzeti jelképek világa
A magyar címer és a nemzeti színek
A nemzeti ünnepek
Nemzeti jelképversek, énekek
A magyarság jelképvilágáról
A történelmi panteon
MAGYAROK ÉS SZOMSZÉDAIK (K. Gy. Cs.)
A MAGYAR ŐSTÖRTÉNETRŐL (B. I.)
Elképzelések a magyarság hun–szkíta eredetéről
Isten kardja
A hun-magyar rokonságról
Attila fiai
Csörsz árka
AZ URALTÓL–HUNGÁRIÁIG
MAGYAR NÉPISMERET, NEMZETI JELKÉPEK, ŐSTÖRTÉNET (KGYCS)
Kezdőoldal Fórum Hasznos honlapok Kapcsolódó irodalom Feliratkozás Levelezés Hallgatható
Keresés: „Haza, a magasban” | in English  

MAGYARORSZÁG: EURÓPA KICSIBEN (K. Gy. Cs.)
Németül írta meg országismertető könyvét Csaplovics János, melyben a fenti mondatot olvashatjuk a régi Magyarországról. A tudós író személyében is képviselte ezt az örökséget. 1829-ben szélesebb közönséghez kívánt szólni, ezért írt németül. Magyarországot tartotta hazájának, de szlovák származását sem tagadta meg.

A Mátyás-graduáléban (1480-asévek) a korabeli Magyarország gazdagságátjelképező tájat és tárgyakat(szőlőprés, korsók, méhkaptárak,kenyér, megművelt kertek,földek stb.) látunkValóban, az 1918 előtti ország, a Magyar Királyság a „népek hazája” volt, ahol az évszázadok alatt természetes formái alakultak ki a különböző nyelvek, felekezetek és vallások együttélésének. Szent István Imre herceghez intézett Intelmeiben figyelmeztetett arra, hogy gyönge az egynyelvű ország. Bizonyára mást jelentett ez a megállapítás első királyunk idején, mint később, ám a kivételes tarkaság és sokszínűség körülményei között századokon keresztül intett a kölcsönös türelemre.

A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe érkezve nem lakatlan vidéket találtak. A hegyvidék és a síkság határain, a folyóvölgyekben a szlovákok ősei, a Dunántúl délnyugati részén pedig délszláv szórványok éltek, de feltehetőleg megérték a magyarok bejövetelét az avarok és besenyők kisebb csoportjai is. A középkorban fokozatosan érkeznek a betelepülők Magyarországra, részint a királyok tudatos telepítései, részint pedig folyamatos bevándorlás eredményeképpen. Így jelennek meg a Dunántúl nyugati sávjában a németek, Erdély déli tájain a románok, az Erdős-Kárpátok hegyvidékén a ruszinok. Különösen a tatárjárás után, a nagy pusztítást követően igyekeznek az uralkodók egész népcsoportokat behívni az országba. A kunokat és a jászokat mint keleti harcmodort ismerő katonanépeket hívják be; a mai Kiskunság, Nagykunság és Jászság területén kapnak lakóhelyet. Erdélybe és Felső-Magyarországra (Szepesség) számottevő német csoportok érkeznek, őket a későbbiekben gyűjtőnéven szászoknak nevezik.

Jelentős változást indít el Délkelet-Európa nemzetiségi térképén a 14. század végétől az ottomán birodalom megjelenése, és ez a népmozgás érinti a Magyar Királyságot is. Ezrek és ezrek kényszerülnek szülőföldjük elhagyására. Főleg a délszláv népek — elsősorban a szerbek, kisebb mértékben a horvátok — áldozatai a török hódításnak. Egész vidékek ürülnek ki, kisebb népcsoportok kerekednek föl s húzódnak északi-északnyugati irányba, hogy új hazát keressenek. Magyarországra Mátyás király uralkodása idején érkeznek az első szerb menekülők (Ráckeve), akiket a következő kétszáz esztendőben újabb hullámok követnek.

A török kor, majd az utána következő évtizedek valóságos népvándorlást jelentenek. Ekkor alapvetően megváltozik az ország nemzetiségi összetétele. A15. század végén az ország kb. négymilliós lakosságának a háromnegyed része volt magyar, létszámuk nagyjából megegyezett az angolokéval, ám a 17. század közepére az ország népességszáma jelentősen csökkent, s a magyarok aránya 50%-nál is alább szállt. Erdélyben a románok aránya ekkorra ekkorra elérte, sőt meghaladta az 50%-ot.

Az elnéptelenedett területekre nagyszámú telepes érkezett — elsősorban Németországból. Jelentős volt a belső vándorlás is, főleg északról délre: szlovákok és ruszinok húzódtak az Alföldre.

A Délvidéken — a Bácskában és a Bánságban — számos vidéken a szerbek alkottak többséget. Sok táj jellegzetesen többnyelvű, többkultúrájú világ volt.

Ráckeve, a török elől menekülő szerbek városaA sokszínűséghez hozzátartoztak a kisebb, rendszerint szórványban élő népcsoportok is. Az Árpád-kortól kezdve éltek zsidók Magyarországon; számuk és arányuk sokáig csekély volt. Tömeges jelenlétük az utolsó történelmi bevándorlás eredménye a 19. század második felében. A török nyomás elől a szerbek mellett érkeztek hazánkba görögök, macedo-románok és katolikus bolgárok is kisebb számban. A17. században fogadta be Erdélybe Apafi Mihály fejedelem az örményeket. Felső-Magyarország északi szegélyén a középkor óta éltek lengyelek. A 15. században jelentek meg az indiai eredetű, vándorló életformát élő cigányok a Magyar Királyságban.

Igen sok vidéken, sőt az egyes településeken is lehetett tapasztalni ezt a sokszínűséget. Jellegzetesen többnyelvű város volt például Pest-Buda, Pozsony, Temesvár, Selmecbánya. Gyakran társadalmi rétegek szerint különbözött a nyelvhasználat. Az arisztokrácia például — nemcsak a nemzetközi érintkezésben — a francia nyelvet használta, a nemesek többsége a magyart, a polgárok a németet, a jobbágyok a különböző hazai nyelveket.

A Magyar Királyságban élő nemzetiségek (román, magyar, szlovák, német) páros képviselői népviseletükben a 19. századbanA rendi értelemben vett nemzet, a Natio Hungarica szintén többnyelvű közösség volt. Nemcsak magyar anyanyelvű nemesek tartoztak tagjai közé, hanem mindannyian természetesen vállalták a közös hazát. A magyarországi patriotizmus összekötötte a hazai népeket. Csak a modern nemzetté válás elkülönítő útjai — a 19. században — választják szét az együtt élő népcsoportokat. Érdemes megjegyezni, hogy a 18. század végén a forradalmi Franciaország — ahol szintén a lakosság mintegy felének nem francia volt az anyanyelve — minden polgárát franciának és francia nyelvűnek tekintette, a nem franciák is a francia nemzet részévé lettek. Magyarországon ez nem így történt. A hazai népcsoportok többsége elindult a nemzetté válás útján, amely a 19., 20. században nem kevés feszültséggel járt.

A görög katolikus ruszinok zsindelyes fatemploma Kárpátalján, UzsokonNem csak nyelvi tekintetben volt sokszínű a Magyar Királyság. Keleti határa századokon át a kereszténység nyugati változatának a határát is jelentette, ami a művelődésben szintén fontos határvonal volt: eddig terjedt a gótika és a reformáció. Ugyanakkor az említett nagy népmozgások a Szent Koronához tartozó országokban és tartományokban jelentősen növelték a görögkeleti egyházhoz tartozó hívek számát. A szerbek és a románok Bizánctól kapták a kereszténységet. A sokszínűség okai között találjuk a 16. század közepétől a protestantizmus térnyerését a Kárpát-medencében. Közép-Európa két országában — Lengyelországban és Erdélyben — a nyugat-európai vallásháborúktól és vérengzésektől eltérően a 16. század végén az állam több keresztény felekezetet ismert el. A reformáció korától évszázadokon át az európai vallási türelem földjének számított Erdély, ahol törvénybe iktatták a négy bevett vallás (református, katolikus, evangélikus és unitárius) jogait, és megtűrtnek számított a görögkeleti egyház. Az ellenreformáció és a katolikus megújulás ellenére az ország felekezeti tarkasága megmaradt.

A katolikus egyház a bécsi udvar támogatásával számos államegyházi privilégiumot megőrzött. Hívei között a magyarokon kívül jelentős számú szlovákot, németet és horvátot találunk. A görögkeleti románok egy részével és a ruszinokkal a 18. században a római-katolikus egyháznak sikerült uniót kötnie, így megszületett a görög katolikus vallás, melynek hívei elismerték egyházfőnek a pápát, ugyanakkor megtartották keleti rítusukat. A görög katolikus egyháznak (külön püspökségeknek) kisebb számban voltak magyar hívei is.

A viruló Magyar Királyság ékes fővárosa, Buda 1493-banA protestantizmus ágai közül Magyarországon a legerősebb felekezet a helvét hitvallásúaké, vagyis a reformátusoké volt. Ennek az egyháznak a hívei főleg a magyarokból kerültek ki (csekély számú szlovák református élt Zemplénben).

A magyarországi evangélikus (lutheránus) egyház a 19. század első felében jellegzetesen háromnyelvű közösség volt. Híveinek egy-egy harmada volt magyar, német, szlovák.

Az erdélyi tolerancia kapcsán említettük az unitáriusokat. Ezt a szentháromság-tagadó felekezetet is a protestánsok között szokták említeni. A 16. századi nagy európai vallási megújulásból csak Erdélyben — némi magyarországi kirajzással — maradt meg ez a kis egyház a magyarok körében.

A középkori Magyarország befogadott izraelita vallású közösségeket, s általában megértőbben-türelmesebben bánt velük, mint kontinensünk országainak többsége. A korábban jiddis, illetőleg német anyanyelvű, a századfordulón már magyarul beszélő zsidóság aránya a 19. század végére lett számottevő a bevándorlás következtében. Az első világháború befejeződését követően Magyarország sokat veszített ebből a sokszínűségből. A trianoni békeszerződés elcsatolta a vegyes lakosságú területek (Erdély, Bánság, Felföld) többségét. Az egykori „Kis Európának” a nyomai azonban — mind a nem magyarok szórvány csoportjaiban (jelenleg tizenhárom, törvény által elismert kisebbség él Magyarországon), mind pedig az egymás mellett élő különböző vallásfelekezetekben — megmaradtak.

Ez az örökség nemzeti emlékezetünknek fontos része. A különböző népek és nyelvek együttélésének hagyománya — a sokféleség és összetartozás — európaiságunk egyik tanúsága.

© Bethlen Gábor Alapítvány